8/15/2026

Ezután kicsit leültünk kint és megnéztük az Eye Dropper-t “akció közben”. Akartunk egy kávét szerezni, de csak valami dobozos kávéutánzatot sikerült. Aztán visszasétáltunk a kiindulási ponthoz. A főépületben szerettünk volna enni valamit, de semmi kedvünkre valót nem találtunk. Megbeszéltük, hogy visszamegyünk a szállodához és megkeressük az étel udvart, hogy vacsorázzunk egyet, mielőtt elindulunk a repülőtérre. 

Ekkor támadt a Kedves Férjemnek az a “remek” ötlete, hogy visszafelé is menjünk a robotaxival, hiszen úgyis van megállója a Bellagiónál (ami szemben van a Paris Hotellel), ráadásul ennek nem kell borravalót se adni… 

Így aztán életem első robotaxis utazása után nem sokkal már vártam is a másodikat. Közben ismét eleredt az eső, de szerencsére ezúttal is csak rövid ideig tartott. A második Zoox-utunk ráadásul teljesen eseménytelen volt, úgyhogy mire megérkeztünk a Bellagióhoz, már kezdtem azt hinni, hogy talán mégsem olyan félelmetes ez az egész.

Aztán kiszálltunk. A mögöttünk álló autó sofőrje közölte velünk, hogy nemrég állítólag meghackelték a Zoox robotaxikat, amelyek utasokkal együtt össze-vissza közlekedtek Las Vegasban. Remek. Köszönjük az információt. 😀 Ha ezt körülbelül húsz perccel korábban mondja, biztos nem ülök bele… 

Utólag egyébként megpróbáltam utánanézni a történetnek, de ilyen hackertámadásnak nem találtam hiteles nyomát. Voltak valódi Zoox-incidensek és szoftveres visszahívások (többek között egy Las Vegas-i eset, amikor egy üres robotaxi sűrű füst miatt behajtott egy tűzeset helyszínére), de utasokkal elkóborló, meghackelt Zooxokról nem találtam beszámolót. Hogy a sofőr hallott valamit, ami útközben kissé kiszíneződött, vagy egyszerűen nem rajongott a sofőr nélküli konkurenciáért, azt már soha nem tudjuk meg. 😂 

Innen kisétáltunk a szökőkúthoz (tiszta vicces, hogy ott van az orrod előtt, mégis kb. 15 perces séta kijutni oda is.) És most ráadásul ott maradtunk egészen hátul és hátulról/oldalról lévő perspektívából néztük (korábban mindig szemből láttuk). Most nem volt zene, vagy nagyon halk volt, viszont a produkció ismét varázslatos volt. Annyira magasra lő a víz, hogy szinte felfoghatatlan! Nem csoda, hogy ez az egyik legnépszerűbb ingyenes attrakció egész Vegasban. Én egész nap tudnám nézni. 

Itt egyébként már annyira fáradtak voltunk, hogy mondtam Csibinek, hogy nézzünk valami éttermet, ami közelebb van, mert ahhoz, hogy egy-egy kajáldáig eljuss, át kell menni kb. 2 kaszinón és egy egész szállodán. Szerencsére az utca túloldalán lévő Planet Hollywood elején talált Csibi valamit, ezért ez volt a cél. Na, de ide is eljutni??? 

A Planet Hollywood gyakorlatilag velünk szemben volt, ami azonban Las Vegasban sajnos nem jelenti azt, hogy mindjárt ott is vagyunk. 😂 Mire az ember átverekszi magát a Strip hatalmas kereszteződésein, kivárja a végtelennek tűnő gyalogoslámpákat és átjut a három-három sávos Las Vegas Boulevard túloldalára, simán eltelik 15–20 perc. Vegasban hamar megtanultuk, hogy a „látom innen” és az „oda is érek” két teljesen különböző dolog. 😀

A Café Hollywood nevű éttermet választottuk és egy picit kellett menni, de tényleg viszonylag közel a bejárathoz volt. Nagyon csinos kis hely. Mi most thai beütésű ételeket választottunk és minden nagyon finom volt! Amíg várakoztunk, addig láttuk, hogy mekkora adagok érkeznek a szomszédos asztalokhoz, de szerencsére a miénk nem volt annyira óriási. Pont jó volt minden.

Evés után elmentünk a csomagokért és egy nagyon cuki idős bácsi hozta vissza a bőröndöket, így neki adtunk egy kevés borravalót. 

Az öltözködést pedig végül úgy oldottuk meg, hogy elindultunk az Uberes megálló felé, amihez a Dominique Ansel étterem mellett kell elhaladni és ott találtunk egy kis eldugott mosdót. 

Aztán Csibi még bentről megrendelte az autót, mert már megtanultuk, hogy ott kint a parkolóházban nagyon durván beszorul a levegő, de most meg szinte szaladni kellett, mert az autó nagyon közel volt. Odaértünk és már ugrottunk is a kocsiba. Már megint egy Tesla… Én azt se tudom, hogy kell annak az ajtaját kinyitni kb.. 😀 Elég röhejes.

Na mindegy. Egy csajszi jött értünk és már mentünk is a reptér felé.

Ott kellett vizet és kávét szerezni (igen, annak ellenére, vagy éppen azért), mert későre jár az idő és tudtuk, hogy éjjel utazunk és csak másnap reggel érünk majd haza. Aztán még azt a napot is ki kellene valahogy bírni… 

De még előtte megnéztünk egy-két érdekes dolgot, mert itt is van valami minimúzeum, meg tök jó plakátok, meg persze a játékgépek. Szóval nem volt unalmas.

A gép pontosan indult, este 10:45-kor és hivatalosan reggel 6:12-kor érkezik Charlotte-ba. 4 óra 1 perces az út, azt mondta a pilóta. Menet közben eltűnik majd 3 óra időeltolódás, ezért ilyen fura az időszámítás.

Mivel sötét volt, ezért most csak néhol a kivilágított városokat lehetett látni az ablakból, de így meglehetősen uncsi volt az út. Próbáltunk picit aludni, de max. 10-20 perc bóbiskolás jött össze. 

Charlotte-ba kicsit előbb érkeztünk, de ez nem is volt baj, mert itt most meg a reptér legtávolabbi szegletébe kellett átsétálni a másik repülőhöz. Azt hiszem az E terminálra, ahol 50 kapu (!) van. Ez egy 15-20 perces séta. Charlotte-ból viszont ismét tubussal mentünk vissza Wilmingtonba, ami azt jelenti, hogy elvették a bőröndünket. 

A repülő 7:10-kor indult és azt mondta a pilóta, hogy 35 percnyi repülési idő vár ránk. Reggel 8 óra körül valóban meg is érkeztünk.

A térkép alapján láttuk, hogy valószínűleg Leland fölött fogunk elrepülni és bár pont elvesztette a jelet a telefonom, éppen jókor néztünk ki és fotóztunk, mert így láttuk, hogy tényleg a házunk felett repülünk el. Ez nagyon mókás volt, egész jó fotót sikerült csinálnom. 

Sunny ott várt ránk a parkolóban, útközben még beugrottunk egy boltba és 9-fél 10 körül már itthon is voltunk.

Nagyon tömény, csodás programokkal teli 3,5 nap volt! 

De persze, holnap ismét munka! 😀