Csibinek ki kell vennie a maradék szabadságát, ezért egy hétig szabadságon voltunk. Ezúttal azonban nem utaztunk el sehova, csak a közelben (max 2 óra távolságban) voltak programjaink.

10/05/2026

Hétfőn nem volt valami fényes az idő. Nem volt hideg, de szürke, borongós, kicsit esős volt. Ezért ezen a napon a wilmingtoni Vasúttörténeti Múzeumban (Wilmington Railroad Museum) jártunk. 

Számomra ez a vasút-sztori nagyon érdekes. A vasút egykor óriási szerepet játszott Amerikában, csomóan ebből lettek milliomosok, manapság meg alig vannak vasútvonalak. Persze ez így nem igaz, hiszen vannak olyan országrészek, ahol ma is nagyon jó kis vasúti összeköttetés van, de a legtöbb helyen csak teherszállító vonatok járnak már. Ma már nem elég “menő” vonattal utazni. Szóval ezért is érdekes ez a hely. 

A múzeum a belvárosban található (505 Nutt St, Wilmington, NC 28401), a belépő 12 USD / fő. 

Először jöjjön egy kis történelmi keret. 
Wilmingtonról sokaknak a Cape Fear folyó, a hangulatos belváros vagy a közeli óceánpart jut eszébe. Pedig a város történetének egy másik, nagyon fontos szereplője volt a vasút. Méghozzá olyannyira, hogy Wilmington egykor egy jelentős amerikai vasúttársaság, az Atlantic Coast Line központja volt. Ennek állít emléket a Wilmington Railroad Museum.

 A történet jóval az Atlantic Coast Line megalakulása előtt kezdődött. 1840-ben elkészült a Wilmington és Weldon közötti vasútvonal, amely 161 mérföldes, vagyis körülbelül 259 kilométeres hosszával akkor a világ leghosszabb összefüggő vasútvonala volt. (Wow)

Egy apró érdekesség, hogy a társaságot eredetileg Wilmington & Raleigh Railroadnak hívták, de a pálya végül Raleigh helyett Weldonig vezetett. A Wilmington & Weldon nevet csak 1855-ben vette fel. Vagyis egy ideig még a vasút neve sem egészen azt mutatta, ahová a vonatok ténylegesen jártak!

Atlantic Coast Line  A neve alapján akár egyetlen, az Atlanti-óceán partján végigfutó vasútvonalra is gondolhatnánk. Az Atlantic Coast Line Railroad, röviden ACL, azonban egy vasúttársaság volt, amely több korábbi vállalat összeolvadásából jött létre 1900-ban. A név már korábban is használatban volt, de ekkor alakult meg az egységes társaság.

Az ACL az Egyesült Államok délkeleti részének egyik meghatározó vasútja lett. Személyszállító járatai Virginiától Floridáig közlekedtek, tehervonatai pedig fontos szerepet játszottak a kereskedelemben és Wilmington kikötőjének fejlődésében. A vasút munkahelyeket teremtett, árukat és utasokat mozgatott, és szorosan összekapcsolódott a város gazdasági életével.

A társaság történetében egy különleges életút is akad. Champion McDowell Davis tizenhárom évesen küldöncként kezdett dolgozni a vasútnál, majd évtizedek alatt végigjárta a ranglétrát, és 1942-ben a vállalat elnöke lett. Az ő vezetése alatt tértek át a gőzmozdonyokról a dízelekre, és hozzá kötődik az ACL jellegzetes lila színe is.

Wilmington számára komoly fordulópontot jelentett, amikor 1960-ban az Atlantic Coast Line Jacksonville-be, Floridába helyezte át a központját. A múzeum beszámolója szerint több mint ezer alkalmazottat, a családjaikat, a holmijukat és még az irodai felszerelést is vasúton költöztették át. Könnyű elképzelni, milyen változást jelentett ez egy olyan városban, ahol sok család megélhetése kötődött a társasághoz.

Az ACL önálló története 1967-ben ért véget, ugyanis összeolvadt a rivális Seaboard Air Line Railroad társasággal, és létrejött a Seaboard Coast Line. További vállalati átalakulások után ez a vasúti örökség a mai CSX rendszerének részévé vált. 

A Wilmington Railroad Museum története három nő kezdeményezésével indult. Hazel K. Morse, Gerda Wooten és Marguerite James fontosnak tartotta, hogy a város vasúti múltja ne merüljön feledésbe. Az 1979-ben alapított múzeum kezdetben egészen kis gyűjteményből nőtt ki.

2007-ben költözött a jelenlegi helyére, az Atlantic Coast Line egykori, 1883-as áruraktárába. Így maga az épület is része annak a történetnek, amelyet a kiállítás bemutat.

A vasúttörténet mellett a makettvilág is fontos szerepet kap, a múzeum terepasztalain összesen több mint 365 méternyi sín fut. Gombokkal működtethető modellek és külön gyerekrészleg is várja a látogatókat. Odakint pedig valódi vasúti járművek állnak, köztük egy gőzmozdony és egy caboose, vagyis a tehervonatok végén egykor használt személyzeti kocsi.

A múzeum Wilmington egy olyan korszakához nyit ajtót, amikor a mozdonyok, a sínek és a vasútnál dolgozó emberek meghatározták a város mindennapjait. A folyóparti séta után érdekes belegondolni, hogy ez a város egykor nemcsak kikötőváros volt, hanem igazi vasúti központ is.

Nekünk a makettek tetszettek a legjobban. A terepasztalok apró részleteit önmagukban is jó volt nézegetni, de az igazi móka az volt, hogy gombokat is lehetett nyomkodni, és ettől „életre kelt” az egész. Persze mi sem hagytuk ki a próbálgatást! Az ilyen helyeken azért hamar kiderül, hogy a játékhoz a felnőtteknek sem kell túl sok biztatás. 😀

A másik kedvencünk a berendezett „váróterem” volt, amely egy kicsit a régi vasúti utazások hangulatát is megidézte.  

Van itt a közelben egy német étterem, ott szerettünk volna enni, de nyilvánvalóan pont hétfőnként van zárva.

Ezért aztán innen a Costco-ba mentünk vásárolni. Naivan azt gondoltuk, hogy hétfőn, kora délután nagyjából csak mi leszünk és tudunk majd akár videót is készíteni, meg kicsit nyugodtabb körülmények között vásárolni. Gondolom, már sejtitek, hogy nem így lett. (Ez nem mostani fotó, csak a méretek miatt mutatom ezt.)

Azt már megtanultuk, hogy hétvégén tilos a Costco-ba menni. Még Charlotte-ban többször mentünk direkt nyitásra és már akkor tele volt a parkoló! Általában hétköznap (szerda-csütörtök) munka után szoktunk menni, akkor egészen tűrhető a helyzet.

De hogy egy hétfő kora délután úgy kelljen parkolóhelyre vadászni, azt nem nagyon akartuk elhinni. És így aztán persze a bolt is tele volt. Őrület, hogy itt mindig ennyien vannak! 

A Costco-ról majd lesz külön poszt, talán egyszer sikerül végre megmutatnunk ezeket a helyeket is, már dolgozunk rajta! 🙂 Vásárlás után már nem volt kedvünk sehova menni, így aztán csak hazajöttünk.

További képek

---