4/10/2026

Ellis Island-ről korábban már volt egy posztunk a nemzeti napos sorozat keretében, de a teljesség kedvéért itt is leírjuk, majd arról mesélek, milyen volt itt lenni élőben. 😃 Szerintem ez a hely erősebben hat, mint maga a szobor.

Ellis Island írott történelme 1630-ig nyúlik vissza.
Az Ellis-sziget napját minden év január 1-jén tartják, hogy megünnepeljék azt a szigetet, mely az 1892-től 1954-ig tartó bevándorlási hullám idején Amerika kapujaként szolgált.

Mielőtt Ellis Island megnyílt, közel 8 millió bevándorló érkezett New Yorkba. Ezt a tömeget Manhattan alsó végén, egy egykori erődben (Castle Clinton) ellenőrizték. 1890-ben a szövetségi kormány átvette az irányítást és létrehozták az első hivatalos ellenőrző állomást, mely 1982. január 1-jén nyílt meg.
A bevándorlás csúcséveiben átlagosan 1 900 ember haladt át ezen az állomáson minden egyes nap. 1892 és 1954 között kb. 12 millió ember vándorolt be Amerikába az Ellis Island-i bevándorlási állomáson keresztül.

Az első bevándorló Annie Moore volt, egy 15 éves lány, aki Írországból érkezett 1892-ben a Nevada nevű hajóval. Két bátyjával érkezett a szüleihez, és egy arany tízdollárost kapott a bevándorlási illetékesektől, ennyi pénz addig még soha nem volt a kezében. Az utolsó személy, aki bevándorlóként áthaladt itt, egy norvég bevándorló volt, Arne Peterssen 1954-ben.

Az első állomás fából épült, amely 1897-ben teljesen leégett. Az összes irat megsemmisült. Éghetetlen anyagból építették újjá.
A bevándorlási rekordév 1907 volt, amikor több mint 1 millió bevándorló érkezett. 1954. november 12-én végleg bezárták az állomást.

Az 1924-es Emigránstörvény után az emigrációt külföldi követségeken intézték, az állomáson csak a gyanús emigránsokat ellenőrizték, illetve a háborús menekülteket. Az USA lakosságának egyharmada vezetheti vissza őseit az Ellis-szigeti bevándorló állomásig.

Az állomásra érkező bevándorlók átlagosan 2-5 órát töltöttek a szigeten, ezalatt 29 kérdésre kellett válaszolniuk. A bevándorlóknak 18-25 dollárnyi kezdőtőkével kellett rendelkezniük. Az ideérkezők kb. 2%-át utasították el.
1924 után Ellis Island elsősorban büntető intézménnyé vált. A 2. világháború alatt és után kb. 7000 olasz, német és japán nemzetiségű embert tartottak itt fogva. Később amerikai katonákat is kezeltek az itt létrehozott kórházban.

A sziget 1965 óta a Szabadság-szobor Nemzeti Műemlék része és 1990 óta itt van a Bevándorlási Múzeum is. Ekkor nyílt meg újra a nagyközönség számára.

Az Ellis Island National Museum of Immigration nem egyszerűen egy múzeum. Inkább egy olyan tér, ahol hirtelen nagyon közel kerülnek azok az emberi történetek, amikről eddig csak „általánosságban” hallottunk.

Amikor belép az ember az épületbe, tulajdonképpen ugyanazon a helyen jár, ahol 1892 és 1954 között több mint 12 millió bevándorló lépett be az Egyesült Államokba.

És ez nem egy „díszlet”, hanem ez az eredeti helyszín. Számomra ez tök megrendítő élmény volt.

A Nagy Csarnok (Great Hall) a múzeum lelke. Ez az a hatalmas terem, ahol egykor sorban álltak az emberek. Bőröndökkel, csomagokkal, gyerekekkel, félelemmel és reménnyel.

Itt zajlott az ellenőrzés: orvosi vizsgálat, papírok ellenőrzése és néhány kérdés az életről, tervekről.

És sokszor percek alatt dőlt el egy sors. Maradhat… vagy vissza kell fordulnia.

Az egyik legerősebb része a múzeumnak az, amikor nem történelmi adatokat látni, hanem személyes tárgyakat. Régi bőröndöket, kézzel írt leveleket, családi fotókat, ruhákat…

A kézzel írt levelek nagy erővel hatottak. Vagy ami nekem még szintén olyan “szíven ütős” rész: egy majdnem 10 perces film, ahol visszaemlékezéseket lehet hallani, ki honnan jött, miért indult el, mit érzett, amikor meglátta a Szabadság-szobrot. A visszaemlékezők között volt egy magyar nemzetiségű hölgy is.

Én ezt a filmet kétszer néztem végig, és meg is könnyeztem.

Vannak itt is interaktív térképek, hatalmas kivetítők, mikor, honnan érkeztek a legtöbben.

Mi azt a részt kerestük, ami a Randiguru című filmben is szerepel, amikor Eva Mendes keresi a rokona nevét abban a könyvben… A helyszín megvan, csak a könyvet nem találtuk…

A hely nagyon szép, de engem amúgy inkább egy kórházra emlékeztetett az egész.

Záró gondolatként talán azt lehet mondani, hogy a Szabadság-szobor volt az ígéret. Ellis Island pedig az a hely, ahol eldőlt, hogy ez az ígéret ki számára válik valóra.

Sajnos végül gyorsan kellett távoznunk, mert majdnem az utolsó hajóval indultunk vissza. Itt viszont rengetegen álltunk sorba, mi úgy gondoltuk, hogy nem is fogunk felférni a hajóra. De szerintem amúgy kb. mindenki felszállt. Nem tudom, hány fő szállítása engedélyezett ezeken a hajókon, de rohadt sokan voltunk. (Mondjuk ahogy néztük, 3 emeletes a hajó.) Ülőhely nagyon kevés van, a többség áll. A hajón büfé is van, ahol az italokon és snackeken kívül Szabadság-szobros szuveníreket is lehet vásárolni.

Visszaérkezve a kikötőbe, kicsit megpihentünk, leültünk egy padra, és gondolkodtunk, hogy hol és mit együnk. Találtunk valamit közel a szállodához, de úgy csináltuk, hogy itt megrendeltük és majd ott átvesszük.

Aztán metróra ültünk és visszamentünk a Grand Centrálig, ahol vettünk a “piacon” egy szelet sütit, utána pedig elvonszoltuk magunkat az 52. utcáig (a szálloda a 48. utcában van) az ételt átvenni.

Én már ekkor sem voltam igazán jól, nagyon megfájdult a gyomrom. De azt gondoltam, hogy attól, hogy majdnem 18 óra van és semmit se ettünk jóformán egész nap. Azt hittem, hogy simán csak éhes vagyok.

De aztán a szállodába érve az ételből is éppenhogy csak csipegettem, de semennyire sem esett jól. Utána gyorsan megfürödtem és ágyba is bújtam.

Viszont kb. egész éjjel semennyit sem tudtam aludni, mert egyre rosszabbul lettem és végül hánytam is. Háromszor az éjszaka folyamán. Irtó szarul voltam. Az óra 5:20-ra volt beállítva, hogy 6-ra menjünk szavazni.

Kb. pont 5 óra felé tudtam kicsit elszundítani, 5:40-kor arra riadtam, hogy “indulni kell”… Csibi a fürdőszobában volt, ő készülődött már, én meg próbáltam magam valahogy összekapni. Így indultunk szavazni.

További képek