Az első hónap

Itt Amerikában kb. semmihez sem tudsz kezdeni addig, míg nincsen úgynevezett social security card-od. Ez leginkább az otthoni adószámnak felel meg, de itt több funkciója van (erről bővebben hasznos infókban olvashattok). A lényeg a lényeg, ezt minél előbb meg kell igényelni, hogy aztán tudjon az ember például bankszámlát, vagy bármi mást intézni.
Így első hétre már meg is volt a feladat. Ezt először csak Csibinek tudtuk elintézni, mert neki sürgősen kellett a munka miatt.

Közben elfoglaltuk a szállást, lassanként be is rendezkedtünk, a bőröndöket félig-meddig kipakoltuk. Volt néhány érdekes pillanat, amikor kerestünk valamit, de fogalmunk sem volt róla, mi hol lehet. Foglalkoztunk az apartmanos ajánlatokkal, sétálgattunk a környéken. De egyébként itt nincs túl sok látnivaló. Ami viszont jó, hogy a Walmart (helyi Tesco) 10 perces sétával elérhető. Így el tudtunk menni vásárolni, ugyanis autót csak az első hétre béreltünk. (Autó nélkül itt elég nehéz boldogulni. Azt mindenképp tudtuk már az elején, hogy kell majd egy autó, de akkor még nem sejtettük, hogy ez lesz a legbonyolultabb feladat. Erre még visszatérünk…)

Szóval a környék szép, van fitneszterem, medence, internetes kuckó kávéval, igazából semmi sem hiányzott. Az otthoni körülményekhez képest elég szokatlan mindez. Áprilisban még a medencében nem lehetett fürdeni (habár az időjárás már megengedte volna, mert sokat esett ugyan az eső, de már akkor nagyon meleg volt). Ennek ellenére sokat üldögéltünk a medencénél, kávéztunk, beszélgettünk, vagy csak élveztük a napsütést. És azt, hogy munka után már nem dolgozunk, hanem tényleg több időnk van “csak úgy lenni”. Az időeltolódásnak köszönhetően én is legkésőbb 3-4 órakor befejezem a munkát, így a délutánok többségében szabadok (otthon még este 7-8-kor is dolgoztam). Így aztán már ez is nagyon más, mint otthon volt.

Gondolom, arra is kíváncsiak vagytok, végül melyik lakást választottuk. Nos, egyiket sem… 😀 Két lakásra szűkítettük a kört, de itt egy hét leforgása alatt igen sok minden történik: már az összeset kiadták, így újak után kellett néznünk. De akkor már Csibi kollégái biztatására inkább a külvárosban kezdtünk keresgélni (ott még olcsóbbak is). A neten néztünk újabb apartmanokat, de időközben azt is eldöntöttük, hogy kétszobás lakást keresünk. Először úgy gondoltuk, hogy az egyszobás lakás is elég lesz, mert itt az egy szoba nem ugyanaz, mint otthon. A szobák száma itt a hálószobákat jelenti. A lakásokban mindig van konyha, nappali és a hálószobákhoz gardróbszoba és fürdő tartozik. Így egy kétszobás lakás esetén két gardrób és két fürdő van. Továbbá egy egyszobás lakás is nagyobb, mint például az otthoni 2,5 szobás lakásunk (68 m² az itteni 80-90 m²-rel szemben). Szóval alapterületre az egyszobás is elég lett volna, de a munkám miatt döntöttünk a kétszobás mellett, hogy az egyiket be tudjuk rendezni irodának.
Kinéztünk egy párat, volt olyan környék, ahova el is mentünk megnézni, hogy milyen lenne ott lakni. Így találtunk egyet, ami közel van Csibi munkahelyéhez, jó környéken is van, aztán szóltunk Annie-nek, hogy szervezzen le egy időpontot nekünk.

Elmentünk, de már Annie nélkül, mert pont beteg lett, ráadásul mint kiderült, egy nappal korábban volt a megbeszélt időpont, csak rosszul tájékoztatott minket. De ettől függetlenül szerencsére megnézhettük a lakásokat. Addigra már volt némi tapasztalatunk, tudtuk mire kell figyelni, mire kell rákérdezni. Két lakást láttunk, az egyik szerelem volt első látásra. Persze ez mindig nagyon csalóka, mert egy berendezett lakást mutatnak meg, Te pedig aztán egy teljesen üresbe költözöl be. (Egyébként bútorozottan is lehet lakást bérelni, csak sokkal kevesebb ilyen lehetőség van és méregdrága is.)
Na szóval beleszerettünk az egyik lakásba: mindenhol óriási ablakok, két szoba, tágas, jó elrendezésű, nagy erkély. A probléma az volt, hogy az egyetlen ilyen paraméterekkel rendelkező lakás csak május 18-tól volt bérelhető. (Viszont nekünk május 3-án ki kellett költözni az átmeneti szállásról.) A másik lakás is csinos volt, habár csak egyszobás, de azonnal költözhető. De azt már a legelején megbeszéltük, hogy csak olyan lakást választunk, ahol jól fogjuk érezni magunkat, már csak azért is, mert én az idő nagy részében otthon leszek.
Hamar eldöntöttük, hogy a kétszobás lakást próbáljuk meg lefoglalni, még akkor is, ha ott lesz két hét, amikor kvázi nincs hol laknunk. Ezért ahogy hazaértünk, azonnal le is adtuk a jelentkezést a honlapon keresztül. Mindenféle adatokat kellett megadni, illetve fejenként 75 USD-t kellett befizetni (ez maga az eljárás díja, amely arra szolgál, hogy egy külsős cég leellenőrizzen minket). Mivel nem találtak semmit (bár nem tudjuk, hogy pontosan mit is kerestek), ezért elfogadták a jelentkezésünket, azonban plusz egy havi kaucióval kellett számolnunk.

Aztán vártuk a szerződést, és azon kezdtünk gondolkodni, mit is fogunk csinálni, amikor el kell hagynunk a másik szállást. (Azt akkor még nem gondoltuk, hogy igen zűrös időszak elé nézünk ez ügyben.)
Maradhattunk volna egyébként ott is, a lehetőség megvolt rá, de annyira drága volt, hogy ez nem volt opció.

A szállodák sem voltak sokkal olcsóbbak, de két hétre vetítve még mindig jobban jártunk, mint ha maradtunk volna. Egyébként még így is durva, hogy a két hét szálloda (is) drágább volt, mint egy havi bérleti díj az új szálláson…
Szóval nagyon nem volt egyszerű.

Ezután Csibinek április közepén el kellett utaznia pár napra. Nem volt túl jó ott maradni egyedül, egy idegen országban, úgy hogy igazából a nyelvet sem beszélem túl jól. Nagyon sok mindent értek, de az angol - egyelőre legalábbis - nem az erősségem.
Na de valahogy azért kibírtam azt a pár napot. Dolgoztam, aztán a medencénél olvasgattam, vagy a fitneszteremben edzettem.
Mindenképpen nagyon jó, hogy tudtam a munkámat folytatni, mert ha az nem lett volna, akkor valószínűleg sokkal nehezebben éltem volna meg ezt az egész költözést, átállást. Az elején így is nagyon nehéz volt, mert az időeltolódás miatt korábban végeztem, és utána jó ideig az volt az érzésem, hogy nem tudok magammal mit kezdeni. Nehezen találtam fel magamat, de aztán napról-napra jobb lett.

Mikor Csibi visszajött, megkapta az első félhavi fizetését is, csekk formájában. (A tapasztalataink szerint a szellemi munkát végző dolgozók félhavonta, míg a fizikai dolgozók hetente kapnak fizetést.)
Ekkor még nem érkezett meg az utazás előtt igényelt social security card vagy más néven social security number (SSN), így bankszámlánk sem volt. Ahogy már említettük, mindennek a kiindulópontja az SSN.
Arról akkor még fogalmunk sem volt, hogy a csekket hogyan fogjuk pénzzé tenni.

Pár nappal később aztán megérkezett az SSN, és ezzel végre lehetőség nyílt bankszámlát nyitni. Egy online bankot választottunk, ahol minden ügyet online lehet intézni, továbbá számlavezetési díj sincs. Ki kellett tölteni egy űrlapot (természetesen online) és már kész is volt a bankszámla. Nem kellett bemenni a bankba, nem kellett telefonálgatni, nem kellett 20 papírt aláírni - ez kicsit (nagyon) más, mint otthon. Az egyetlen dolog, amit utólag bekértek, az útlevél másolata (szkennelve, e-mailen) - ezt is csak azért, mert külföldiek vagyunk. A számla mellé automatikusan jár egy MasterCard betéti kártya, melynek szintén nincs díja…
Ez azért is volt jó választás, mert mint később kiderült, a telefonos applikáció segítségével a csekket egyetlen kézmozdulattal be lehetett küldeni a banknak, aki pár nap alatt az összeget a számlán jóváírta (gondolom, mondanom sem kell, hogy zéró jutalék ellenében).

Időközben végül lefoglaltunk egy szobát egy közeli szállodában két hétre, a május 18-i beköltözésig. Bár a jelentkezésünk óta semmiféle információt nem kaptunk, így egy kicsit aggódni kezdtünk.

Hipp-hopp eltelt az egy hónap, és eljött a kiköltözés napja. Mindent magunkra aggatva rendeltünk egy Ubert és kényelmesen átgurultunk a szállodába.

---