A mi július 4-ei hétvégénk pedig így nézett ki végül:
Harmadika ünnepnap volt, így Csibi nem dolgozott, én viszont nem mondtam le az óráimat. A szállást úgyis csak 3-4 körül lehet átvenni és Southport 30 percnyire van tőlünk, így nem siettünk.
17 óra után érkeztünk meg, a szobát meg is kaptuk. Lepakoltunk és már indultunk is tovább a belvárosba. Egyébként aznap jöttünk rá, hogy gyalogosan nem tudunk túl gyorsan bejutni a városba. Valamiért mindketten úgy emlékeztünk a térkép alapján, hogy csak végigmegyünk a főúton és már ott is vagyunk, nincs messze. (Ha olvastátok a kultúrsokkos posztot, akkor emlékeztek, ott is írtuk, hogy itt nincs olyan, hogy “csak elsétálunk” valameddig… 39-40 perces séta és természetesen járda sincs csak úgy mindenütt.) Arról nem is szólva, hogy itt most jött egy hivatalos hőhullám, szóval 40 fokban nincs is sok kedved sétálni.
Van egy általános iskola a közelben. Az volt kijelölve amolyan hivatalos parkolónak, onnan pedig ingyenes városnéző troli (trolley) vitt tovább a belvárosig.

Ez a suli a szállodától 6 percnyire van autóval. Maga a belváros és a programok kb. 7-8 percre voltak (autóval persze).
Egy csomó hely volt a sulis parkolóban, a trolley viszont pont az orrunk előtt ment volna el, ha a sofőr nem kedves. De mivel az volt, ezért megállt nekünk külön és fel tudtunk szállni. Hangos zene szólt, jó volt a hangulat.
Az út pár percet tartott mindössze és a programok sűrűjében volt a végállomás. (Útközben nem lehetett le- és felszállni egyébként.)
Kirakodóvásárok, feldíszített házak, csomó street food, kihelyezett vécék mindenhol. Rendőrök és tűzoltók vigyáztak a rendre. Azt se tudtuk, merre induljunk!

Mi Southportban nagyon szeretünk a régi, történelmi házak között bóklászni. Most is ez lett végül. A legtöbb házra ki volt rakva az amerikai zászló, sokan üldögéltek a tornácokon, vidám kis mókusok rohangáltak mindenfelé. A Riverfront Parkban már akkor is élőzene ment a színpadon és csomó ember táncolt, énekelt. És persze mindenki valami amerikai cuccban volt. Póló, fülbevaló, hajbavaló, nyakbavaló, piros-fehér-kék színű arc- és hajfesték és minden más. És hiába járt az idő már 18 óra után, annyira meleg volt, hogy mindenhonnan is folyt rólunk a víz. Több mint két órát csavarogtunk, aztán felpattantunk a trolley-ra, visszamentünk a sulihoz, majd a szállodába.
Ja, azt még itt mondom el, hogy a másnapi parádéra már ekkor ki volt rakva az út szélén egy csomó összecsukható szék, meg sátor. Az emberek előre kivitték a kis cuccaikat. (Mint azóta kiderült, ez egy városi hagyomány.) Jesszusom, mennyire más ez is.

Közvetlenül a szálloda mellett van egy olasz pizzázó, beugrottunk és vettünk vacsorát. Ez egy családi étterem és nem nagyon lehet online előre rendelni, de mivel úgyse kellett messzire menni, nekünk pont jó volt így. Elvitelre kértük és a szobában ettük meg. Azt már meséltük, hogy a szállodában mindig megy a tévé és a kötelező műsoraink a következők: Jóbarátok, Agymenők vagy HGTV… 😄 Most az utóbbit néztük egyfolytában. (Lehet elő is kellene fizetni. Erről (is) lesz később poszt!!)

Na, az első nap így telt. Másnap, július 4-én korán keltünk, gyorsan megreggeliztünk, és a parádéra terveztünk bemenni a belvárosba. Nem kapkodtunk, mert 10-kor vagy 11-kor kezdődött. Mentünk időben, de úgy tűnik, hogy nem eléggé időben, ugyanis már ahogy kikanyaradtunk a főútra és láttuk az autókat, akkor baljós érzésünk támadt… 😂 Ez csak fokozódott, mert kb. mindenhol is parkoltak az autók.
Nyilván rájöttetek, hogy az iskola parkolója teljesen tele volt!! Akik előttünk voltak, már az iskola előtti részen álltak meg. Viszont ott már van egy kisebb árok, ahova nagy autóval simán le tudsz állni, de egy Mustanggal nem annyira… Ezért mi sajnos nem parkoltunk le.
Visszamentünk a szállodába. De itt tanakodtunk azért egy sort, hogy most mi legyen. Nem az “esti szerkóban” voltunk, mert alapvetően is az volt a terv, hogy délelőtt megnézzük a parádét és utána a szállodában hűsölünk, mert 40 fokban nem tudsz egész nap kint lenni.
Átöltöztünk és úgy döntöttünk, hogy jó, akkor bemegyünk gyalog… (Marha nagy ötlet volt! 😂) Kis utcákon indultunk el, merthogy a főúton nincs is járda, meg nagy a forgalom (gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy a kis utcákban is az volt…) Még a sarokig sem értünk el, de már levert minket a víz, de nagyon durván! 40 fok, magas páratartalom, majdnem rosszul lettem.
Kb. 20 percig mentünk (ez nagyjából félút) és akkor azt láttuk, hogy elindult a forgalom. Autók, gyalogosok egyaránt. Oké, de akkor mi minek is gyalogolunk itt mint a hülyék? A parádénak nyilvánvalóan vége van, ekkora hőségben pedig biztos nem tudunk estig kint lenni. Na remek, akkor forduljunk vissza. Semmi értelme nem volt annak, amit csináltunk! 😀

Muszáj volt azonnal letusolni, mert tényleg csuromvizesek voltunk. Ezt követően gondoltuk, hogy akkor ebédeljünk meg az olasz étteremben, és találjuk ki, hogy délután hogy legyen, mert eddig elég csúnya öngól volt ez a július 4.
Kértünk egy pizzát, és közben próbáltuk kiokoskodni, hogy hánykor kellene visszamenni a városba, hogy még legyen parkolóhely. Úgy gondoltuk, hogy 5-fél 6 még talán jó lehet, de mi van, ha nem?! Ezért aztán abban maradtunk, hogy fél 5 után elindulunk, aztán lesz ahogy lesz. És azt is megbeszéltük, hogy egyértelmű, hogy ez a fajta program már nem nekünk való. Mármint hogy egy 25 perces tűzijáték kedvéért 4 órával előbb kelljen odamenni. Mert ez úgy néz ki, hogy itt tényleg mindenki hozza a saját kis székét, pokrócát és már 3-4 óra felé letelepszik a réten, a fa alá, vagy ahol van még árnyék és ott várják ki az estét. Egy egész utcányi street food-ból lehetett válogatni (itt az emberek mindig mindenhol esznek, ha ilyen rendezvény van!), szóval az sincs, hogy étlen-szomjan kell lenniük!
A tűzijáték egyébként tényleg mindig szuper, de ha ez most nem a 250. születésnap lett volna, akkor lehet kihagyjuk!

Na de most nem hagytuk ki! Délután fél 5 után picivel elindultunk és még rengeteg hely volt, sőt még a belvárosban is. Egy darabig tanakodtunk, hogy visszamegyünk az autóért és átállunk ide. De nem mertük megkockáztatni, mert tuti úgy lett volna, hogy eljövünk a sulitól, a belvárosban már nincs hely és mire visszamegyünk a sulihoz, már ott sincs. Meg amúgy is, úgy gondoltuk, hogy este, ha megindul az 50 ezres tömeg, akkor innen ki se jutunk órákig.
Szóval elengedtük.

El akartunk menni a Börtönmúzeumba, de sajnos már zárva volt, így azt majd egy másik alkalommal fogjuk megejteni. Ismét csavarogtunk a környező utcákban (ezt nem tudom megunni), főleg amikor ki vannak díszítve ezek a hatalmas tornáccal bíró, történelmi házak. Visszafelé vettünk egy jegeskávét és egy vizet, aztán úgy gondoltuk, hogy akkor most már ideje valami helyet keresni nekünk is a réten és 9-ig valahogy kibírni.
Mikor elindultunk, akkor a Riverfront Parkban még volt néhány szabad pad, de így 6 óra magasságában már nem volt egy sem. Mi a fűre nem akartunk leülni, mert nem volt se székünk, se pokrócunk. Az egyik padon egy néni egyedül üldögélt, és bár sejtettük, hogy vár még valaki(ke)t, úgy gondoltuk, hogy megkérdezzük, leülhetünk-e oda. Odamentünk és mondta, hogy várja a barátnőjét, aki elment kajáért, de mivel csak ketten vannak, ezért szívesen megosztják velünk a padot. Szóval így lett ülőhelyünk. A nénivel csomót beszélgettünk. És a "Nahát" rovatunkban a “Hi, I’m Sarah!” című dolgot is átéltük ismét. Pont ilyen szitu volt. Honnan jöttünk, mit csinálunk, majd bemutatkozott ő is, és annyira jó, hogy ez itt tényleg így működik. A néni, Diane, Floridában élt korábban (Orlando környékén). Viszont a fia itt él Southport-ban és hogy kicsit közelebb legyen hozzá, ezért felköltözött ide, az egyik közeli városba, Boliviába. Southportban nagyon drágák a házak. Mi nagyon szeretjük ezeket a kis beszélgetéseket.
Az nem volt annyira jó, hogy pont egy út haladt el előttünk, ezért ott végig nagy volt a jövés-menés. És hogy mellettünk egy hinta volt, ahol két család minimum 4 gyerekkel volt. Ebből két nő állt és mivel már láttuk, hogy honnan fogják lőni a tűzijátékot, egyértelmű volt, hogy semmit sem fogok tőlük látni. Szóval felálltam mögéjük, de a nő egyfolytában táncikált meg mutogatott, szóval így is kihívás volt, de azért megoldottuk. Csibi meg végül mégis leült a fűbe. 😀
Egyébként ahogy telt az idő, egyre csak jöttek az emberek, tényleg mindenki valami amerikás ruhát / kiegészítőt viselt és fogytak a helyek mindenhol a füvön. Teljesen tele lett az egész park és fent a Johnston erőd előtti rész is.
Pont azt beszéltük Csibivel, hogy itt kb. mindenki üldögél, igazi piknikhangulat van, Magyarországon emlékeink szerint mindig állva néztük a tűzijátékot.

Fél 8-kor elhangzott az amerikai himnusz (The Star-Spangled Banner) és a Pledge of Allegiance (az Egyesült Államok zászlajára tett fogadalom/hűségeskü) is. Nagyon érdekes élmény volt, hogy mindenki felállt és együtt énekelték a himnuszt, szívükre tett kézzel. (Hivatalos amerikai szokás szerint a Himnusz alatt a civileknek fel kell állniuk, a jobb kezüket a szívükre kell tenniük, és ha sapkát viselnek, azt le kell venniük. Az egyenruhásoknak pedig tisztelegniük kell.)
A fogadalmat is egyszerre mondta mindenki, kicsi és nagy, fiatal és idős. Eddig sem Charlotte-ban, sem pedig Charleston-ban nem voltunk hasonlónak részesei. Itt most nagyon erősen éreztük a patriotizmus jelentését, jelentőségét. Nagyon átjött és egyenesen megható volt.

Ezt követően pedig elvégezték a zászló-leengedési ceremóniát. (Erről is írunk egy posztot, mert minél többet tudunk meg a zászlóról, annál több szokással, szabállyal és érdekes történettel találkozunk.)

A himnusz, az eskü, a zászló-leengedési ceremónia együtt olyan hangulatot adott, amit eddig még sehol máshol nem tapasztaltunk. Nagyon különleges volt!

Még a délután folyamán egy tűzolotó autó emelőkosarára kitettek egy hatalmas amerikai zászlót, ami tök jól nézett ki, ahogy lengett az enyhe szélben. Ráadásul a vízparton üldögélve egy csomó sirály és pelikán repkedett felettünk, nagyon hangulatos volt az is.

Este 9-kor pedig (szinte percre pontosan) elkezdődött a várva várt tűzijáték. 26 percig tartott és nagyon szép volt. Csomószor tapsoltak és éljeneztek az emberek.
Szerintünk még mindig a charlotte-i a legütősebb tűzijáték, utána ez és a charleston-i volt a “legunalmasabb”. De az nagyon sokat jelentett számunkra, hogy nem volt rendbontás, hogy mindenki kulturáltan ünnepelt és viselkedett. Charlotte-ban ismét volt tömegverekedés, ahogy a hírekben láttam. 😯
Ahogy vége lett a tűzijátéknak, mindenki kb. egyszerre indult el. Elindultunk mi is a trolley-hoz. Már óriási sor állt, mire odaértünk. Az első persze el is ment. Valószínűleg csomóan álltak is rajta, de elnézve a sort, úgy számoltunk, hogy még minimum kettőt (inkább hármat) kéne várnunk, hogy felférjünk.
Ráadásul ki is volt írva a járműre, hogy a tűzijáték után sokkal lassabban fog tudni haladni a forgalom miatt. Ezért pár perc tanakodás után úgy döntöttünk, hogy gyalog megyünk vissza a parkolóhoz. Csibi megnézte, ez 30 perces sétát jelent a töksötétben… 😀
El is indultunk a főúton a tömeggel, de aztán inkább bementünk kisebb utcákba, ahol már nem volt tömeg. Valahol 15 perc után jöttem rá, hogy a parkolóhoz egy erdő mellett mentünk végig. Na, akkor kicsit beparáztam, hogy én ugyan nem akarok ott menni. Sötétben azt sem látom, mire lépünk, ráadásul az utóbbi időben gyakran láttam fotókat southporti aligátorokról is, akik a házak környékén tanyáznak. Szóval máris nem tűnt annyira jó ötletnek ez a séta. Ráadásul irtó meleg volt még este 10-kor is. Alig kaptam levegőt (az asztmám miatt), de közben próbáltam gyorsan menni, hogy minél előbb odaérjünk és még féltem is. 😂
Szerencsére mások is mentek amúgy gyalog, szóval próbáltunk egy családot beérni, hogy közvetlen mögöttük menjünk.
Amikor az erdőhöz értünk, akkor tényleg nagyon durva volt, mert kb. olyan volt mint egy dzsungel. Olyan hangok jöttek az erdőből, hogy jobb is, hogy nem tudom, miket hallottunk.
A séta tényleg kb. pontosan 30 percig tartott és ez idő alatt egyébként egyetlen trolley-t sem láttunk elhaladni egyik irányba sem. Szóval biztosan jól tettük, hogy elindultunk gyalog.

Utána viszont természetesen dugóba kerültünk. A 7 perces út több ideig tartott, mint gyalog eljutni a parkolóba. Rendőrök irányították a forgalmat, de a balra kanyarodókat (mint mi is), nem túl sűrűn engedték ki. Amíg várakoztunk, jött keresztbe egy autó viszonylag nagy sebességgel, ahol egy csaj elöl a motorháztetőn ült / feküdt (a szélvédőnek nekidőlve). Ráadásul volt valami úthiba (vagy valami), ami kicsit megdobta az autót. Csoda, hogy a csaj nem repült le onnan. Ha lerepül, még át is megy rajta a kocsi. Néha nem akarom elhinni, hogy ennyire hülyék az emberek…

Aztán végre ki tudtunk kanyarodni nagy nehezen, és mivel le volt zárva a balra kanyarodó sáv, így egy pici kerülővel, de 11 óra körül haza is értünk. Elég fárasztó és főleg tikkasztó nap volt, de végülis nem bántuk meg, hogy ott maradtunk a tűzijátékra, mert nem szimplán a tűzijátékból kaptunk, hanem egy csomó amerikai szokást testközelből ismerhettünk meg. Olyanokat is, amelyekről eddig is írtunk már a blogon, de most tényleg át is éltük őket!

Reggeli után összecsomagoltunk és egy bolt érintésével 10 órára itthon is voltunk.

Aztán most a július második fele, illetve augusztus első fele kicsit besűrűsödik, de erről majd később!

További képek