A tavaly karácsonyi posztok között már meséltünk a libegőről is, ezért most csak nagyon röviden: 1976 óta működik, eredetileg csak átmeneti megoldásnak szánták, de mivel nagyon népszerű lett, ma már ez is egy New Yorki látványosság. A sima vonaljegy érvényes erre is, ami, ahogy már fentebb is írtam, január 4. óta jelenleg 3 USD.

Átmentünk a szigetre és mint legutóbb most is jobbra indultunk el. Ezúttal tovább mentünk, mint legutóbb, majd egy ponton visszakanyarodtunk. Szerettünk volna inni egy kávét abban a kávézóban, ahol legutóbb (Café Aviva, 559 Main St, New York, NY 10044), de tavaszi szünet miatt zárva volt.
A sziget most sokkal jobban tetszett nekünk, mint télen. Bár ezt sejtettük, hogy tavaszi köntösben sokkal vonzóbb lesz. Most még éppen virágzott a cseresznyefa, ami igazán bájos külsőt kölcsönözött neki.
Sajnos a sziget északi csücskéig nem mentünk ki, igazából csak most néztem meg, hogy ott mit hagytunk ki. Egy kis világítótorony áll ott, a Blackwell Island Light. Nem túl nagy látványosság, de a képek alapján tök helyes, szóval legközelebbre is van feladat… 🙂

Viszont a sziget déli csücskéig ezúttal teljesen elsétáltunk (tavaly csak egy nagyon pici szegletét néztük meg az egész szigetnek).

És akkor most egy picit hadd meséljek erről a Manhattan és Queens között fekvő keskeny szigetről az East River közepén, mert meglepő módon tele van történelemmel.
Ez egy nagyon békés kis hely, olyan mint egy igazi oázis. Egy pillanatra könnyű megfeledkezni arról, hogy az ember a világ egyik legnyüzsgőbb városában van.
A Roosevelt Island azonban nem mindig volt ilyen békés hely.

A 19. században még Blackwell’s Island néven ismerték, és tulajdonképpen New York „hátsó udvara” volt. Olyan intézmények kerültek ide, mint például elmegyógyintézet, börtön, kórházak és szegényházak. Ez volt az a hely, ahová azokat vitték, akikkel a város nem tudott (vagy éppen nem akart) mit kezdeni.

Az egyik legismertebb történet egy újságíróhoz, Nellie Bly kapcsolódik, aki 1887-ben betegnek tettette magát, hogy bejusson az itteni elmegyógyintézetbe. Amit ott talált, az megrázta Amerikát: embertelen körülmények, elhanyagolt betegek, teljes kilátástalanság. A riportjai után komoly reformok indultak el. A hölgy eredeti neve Elizabeth Cochrane Seaman, aki Nellie Bly álnéven ismert újságíró és főként arról híres, hogy Jules Verne karakterének utazását másolva, 72 nap alatt rekordot döntő világkörüli utat tett.

A sziget egyik leglátványosabb maradványa ma is áll. A gótikus hangulatú Smallpox Hospital romjai. Ez az egykori himlőkórház egyszerre hátborzongató és gyönyörű. Olyan mintha egy másik korszak maradt volna itt, megkövülve.

És ott van az úgynevezett Octagon épület is, amely egykor az elmegyógyintézet része volt, ma viszont modern lakóház.

A 20. század közepére New York elkezdte újragondolni a sziget szerepét. A régi intézmények fokozatosan bezártak, és egy merész terv született! Mi lenne, ha ebből a zárt világból egy élhető, modern lakónegyed lenne? 1973-ban a sziget új nevet kapott, Franklin D. Roosevelt után Roosevelt Island lett. És ezzel egy teljesen új fejezet kezdődött.

A sziget legkülönlegesebb pontja a déli csücsök, ahol a Franklin D. Roosevelt Four Freedoms Park található. Ez nem egy „klasszikus” park, hanem inkább egyfajta emlékmű, amely Roosevelt híres „Four Freedoms” beszédét idézi meg. Erről szerintem érdemes még pár szót ejteni. A „Four Freedoms” beszéd azért lett ennyire híres, mert egy egész korszak gondolkodását határozta meg.

1941 januárjában, még azelőtt, hogy az Egyesült Államok belépett volna a II. világháborúba, Franklin D. Roosevelt tartott egy beszédet a Kongresszus előtt.
Ebben fogalmazta meg azt a négy alapvető szabadságot, amely szerinte minden embernek jár, bárhol a világon. Roosevelt szerint egy ideális világban minden embernek joga van ehhez:

1. Freedom of Speech: szólásszabadság
2. Freedom of Worship: vallásszabadság
3. Freedom from Want: nélkülözéstől való mentesség
4. Freedom from Fear: félelemtől való mentesség

Nem csak Amerikában! Bárhol a világon!!

Ez azért volt olyan nagy dolog, mert 1941-ben a világ már lángolt. Európában már zajlott a II. világháború, a diktatúrák erősödtek (náci Németország, fasizmus), ugyanakkor az USA még hivatalosan kimaradt a háborúból.

Roosevelt beszéde tulajdonképpen egy üzenet volt. Azt mondta, hogy “nem maradhatunk kívül”, mert ez nem csak háború, hanem értékek harca. Ez segített megalapozni azt a gondolatot, hogy az Egyesült Államoknak szerepet kell vállalnia a világban.

A beszéd hatása mindenhova eljutott. Propaganda plakátok készültek róla; a híres festő, Norman Rockwell ikonikus képeken ábrázolta a négy szabadságot. És mindez később hatással volt az ENSZ alapelveire és az emberi jogokra is. Magyarán szólva ez a beszéd segített megfogalmazni, mit jelent „szabad világban élni”.
Talán nem véletlen, hogy mindezt pont innen, Manhattan árnyékában fogalmazták meg. Szó szerint ott van előtted Manhattan, a felhőkarcolók, a gazdasági és politikai erő szimbóluma. Az a városrész, ami az amerikai álom egyik legtömörebb képe: pénz, hatalom, befolyás… Aztán ott állsz egy olyan szigeten, amely történelmileg pont az ellenkezője volt ennek. Egy hely, ahová a társadalom peremére szorult embereket vitték. Akiket nem tudtak vagy nem akartak integrálni. A Four Freedoms beszéd pont erről a feszültségről is szól. Nem csak elvont szabadságokról, hanem arról, hogy ezeknek mindenkire kellene vonatkozniuk, nem csak azokra, akik „Manhattanben élnek”, hanem azokra is, akik a rendszer peremén vannak.

Aztán egyszer csak visszatérünk a jelenbe, és ott van előttünk Manhattan látképe. Nem mellesleg lehet, hogy az egyik legjobb kilátással.

A park közelében azonban nemcsak a kilátás különleges… hanem a lakók is.
Itt él ugyanis New York egyik legkülönlegesebb macskaközössége. Önkéntesek gondozzák az egykori kóbor cicákat: etetik, ivartalanítják, és ha lehet, gazdit keresnek nekik. A barátságosabbak új otthonba költöznek, a félénkebbek pedig maradnak és a sziget csendes lakóivá válnak.

A kis házikók, a napozó macskák és a háttérben álló régi kórházromok együtt valami egészen különleges hangulatot teremtenek. És talán van ebben valami szép párhuzam is: régen ide kerültek azok, akiket a város nem tudott hová tenni. Ma pedig azok találnak itt menedéket, akiknek új esélyre van szükségük.

De nem csak cicákkal találkoztunk itt, hanem mókusokkal, egy hatalmas hattyúval és nagyon sok gágival. A gágik mindenhol szabadon kóricáltak, repkedtek. Volt egy, aki nagyon közel jött hozzánk, Csibi lába körül mászkált. Volt egy, aki 3 tojást őrzött nagy lelkesen, egy pedig úgy feküdt ott, mint aki a kilátást nézi. Nagyon kis mókásak voltak.

Visszafelé indulva pedig még a gyönyörűen virágzó cseresznyefákat is megcsodáltuk.

A terveink szerint innen metróval megyünk tovább a következő állomásra.

További képek