Freedom Trail

09/16/2022

Mindenki tudja, hogy Amerikát 1492-ben fedezték fel és sokan úgy gondolják, hogy ebből adódóan nincs is történelme.
Persze, nem olyan gazdag, mint Európáé, de igenis van történelem. Bostonban egy csomó minden maga a történelem. A várost 1630-ban alapították.
A Freedom Trail pedig egy hivatalosan 2,5 mérföld hosszú út, mely Bostonon keresztül halad és 16 történelmileg fontos helyszínt érint. Nekünk némi kitérővel ~6 mérföld (10km) lett. (Térképes mérés szerint pedig a kezdőpont és végpont 2.95 mérföldre jön ki és onnan még fél mérföld a USS Constitution.)
A nagyrészt téglával borított terület a belvárosban található Boston Commontól (a látogatói központ elől) a North Enden át a charlestowni Bunker Hill emlékműig kanyarog.
Téglával van kirakva a "vonal". Ha azt követi az ember, akkor el sem tud tévedni és az összes fontos látnivalót meg tudja nézni. Egyes helyeken, ahol nem lehetett letenni a téglát, vagy épp a hídfelújítás miatt kerülni kellett, ott pirossal van felfestve a csík.
Mi az előző két napon már néhány helyszínt érintettünk, de megbeszéltük, hogy legyen egy nap, amikor végigjárjuk az egész utat, lerövidítve azzal, ahol már jártunk és nagy kitérő lenne.

Ezt tűztük ki a pénteki napra.
Ez az út állítólag 2 óra alatt megjárható. Lehet, de nem nekünk! 😀
Ott kezdődik, hogy már rögtön az elején más irányt vettünk.

Reggeli után a belvárosba mentünk. A busz ismét egy másik útvonalon ment, ugyanis csőtörés miatt le volt zárva az eredeti útvonala. A víz teljesen elárasztott két földszinti boltot is, még a tévé is a helyszínen volt. Széttúrták az egész utat. Ez “jót” tett az amúgy is elég zűrös belvárosi közlekedésnek.

Ahol leszálltunk, Csibinek eszébe jutott, hogy valahol nagyon közel van a Chinatown városrész. Ez itt a helyi kínai közösség kulturális központja. A bejáratánál van egy jellegzetes kínai kapu, addig akartunk elmenni.
A csőtörés miatt elég kaotikus volt itt sétálni, meg egy kicsit olyan “koszos” is volt minden, de mindenképpen hangulatos, érdemes egy kis kitérőt tenni és megnézni.
Egy kínai néni árulta a portékáját, mások a parkban sakkoztak vagy beszélgettek. A turistákon kívül persze szinte mindenki kínai. Látványosan sok kínai él a városban. A buszon nagy arányban utaztak, akárhányszor mentünk bármerre.

Miután megnéztük a kínai negyedet, visszamentünk a Boston Commonba, hiszen onnan indul a Freedom Trail (a Visitor Centertől egészen pontosan).
Elmentünk mosdóba, aztán pedig követni kezdtük a piros vonalat.
Az első állomás az aranykupolás State House és a mellette található Robert Gould Shaw and the 54th Regiment Memorial.
A State House az 1798-as megnyitása óta a massachusettsi kormány székhelye.

A következő helyszín a Park Street Church, ehhez vissza kell fordulni és egyenesen lemenni a sarokig. Ott áll a templom, melyet 1809-ben alapítottak és anno ez volt az első nevezetesség, melyet az utazók Boston felé közeledve megláttak.
A templom mellett található a Granary Burying Ground nevű temető, amelyet 1660-ban alapítottak és Amerika legjelentősebb polgárai nyugszanak itt.
A bejáratnál egy bácsi osztogat egy térképet, melyet a végén vissza kell adni neki. Lehetőség van rá, hogy némi készpénzt hagyjon ott neki az ember, van egy kis fakk minden térképben, mi is tettünk bele egy kis pénzt.
A temetőt körbejártuk a fontosabb sírok érintésével. Itt éreztük először, hogy tényleg szó szerint megérint a történelem, amikor az 1600-as évek végéből származó sírok mentén haladtunk.

A temető közepén áll egy obeliszk, melyet Benjamin Franklin szülei emlékére állíttatott.
Franklin az USA egyik alapító atyjaként segített a Függetlenségi Nyilatkozat megírásában, később pedig az amerikai alkotmány megalkotásában. Nagyon sokoldalú ember volt, ő a villámhárító feltalálója, valamint a legrégebbi amerikai sakkozóként is számon tartják.

De itt van eltemetve John Hancock is, aki szintén Amerika egyik alapító atyja, a forradalom előtt a 13 gyarmat egyik leggazdagabb embere volt. Itt nyugszik Paul Revere, aki az éjféli lovaglásáról nevezetes. Róla már az előző posztban meséltem.
A temető két elülső sarkában van James Otis és Samuel Adams sírja. Adams sírja mellett pedig a bostoni mészárlás áldozatai.
A sírkövek nagyon érdekesek. A puritán egyházak nem hittek a vallási ikonokban vagy képekben, ezért a bostoniak a sírköveket használták a túlvilággal kapcsolatos hiedelmeik művészi kifejezésére. Az egyik legnépszerűbb motívum a koponya vagy halálfej. A legtöbb síremléket valóban ez díszíti.

A következő állomás a King’s Chapel és a King’s Chapel Burying Ground.
A King’s Chapel Boston első anglikán temploma 1686-ból. Az 1754-es épület ma is a templom eredeti helyén áll, Boston legrégebbi angol temetőjének sarkán.

A templomba belépővel lehet bemenni. Mi ezt most kihagytuk, mert tudtuk, hogy így is hosszú út áll még előttünk. De a temetőt azért megnéztük.

Innen tovább haladva a földön egy mozaikra bukkantunk. Ez utal Amerika legrégebbi iskolájának alapítására. 1635. április 23-án alapították a Boston Latin School-t. Ez az iskola ingyenes oktatást kínált fiúk számára. A lányok otthoni magániskolába jártak. Benjamin Franklin (egykori diák) szobra az eredeti iskola helyét jelzi. Az eredeti sulit 1745-ben lebontották, ma a Boston Fenway negyedben található és 1972 óta már fiúk és lányok is járhatnak ide.

Most egyébként itt található az Old City Hall épülete. A kertjében pedig egy csacsi és egy elefántokkal díszített lábnyom áll. Ez a demokraták és republikánusok szimbóluma egyébként. Amikor 1828-ban Andrew Jackson megalapította a Demokrata Pártot és indult az elnökválasztáson, az ellenfelei bolond (szamárnak) tartották. Ő viszont a kampány plakátjain maga javára fordította a szamarat, majd ez lett a Demokrata Párt szimbóluma. A szembenállásra utal a csacsival szemben álló lábnyom benne az elefántokkal, mely pedig a republikánusok hivatalos szimbólumává vált.

Ezután következik az Old Corner Bookstore. Ez egy 1718-ban épült könyvesbolt, mely Boston belvárosának legrégebbi kereskedelmi épülete.
Ma egy gyorsétterem (Chipotle) van a helyén. Ide mi nem mentünk be.

Az Old South Meeting House-ban viszont már tegnap jártunk az Old State House-sal egyetemben, ahova közös belépőjeggyel lehet bemenni. Erről a korábbi posztban olvashattok.

Útközben egy kávészünetet iktattunk be, hogy erőre kapjunk. ☕

Innen pedig a Faneuil Hall előtti térre jutottunk, ahol már szintén jártunk, csak akkor nem mentünk be.
Most igen, de még előtte történt egy kis közjáték, ami egy minimum félórás csúszást jelentett a programunkban.

Történt ugyanis, hogy szólt valami zene és néhány srác meg egy lány bejelentette, hogy pár perc múlva indul valami showműsor és mindenki jöjjön és nézze őket.
Mi is kíváncsiak voltunk, hogy mi lesz, ezért odaálltunk. Táncoltak, brékeltek, aztán a közönség soraiból is bevontak néhány embert. Többek között Csibit is… 😄
Túl nagy szerepük nem volt, csak állniuk kellett a kör közepén. A srácok gyakorlatilag pénzt akartak gyűjteni. Először a közönségtől vártak/kértek pénzt, aztán a kiválogatott emberektől is. Mivel nálunk alapvetően nincs túl sok készpénz, mint ahogy azt már tegnap is említettük, így nem tudtunk adni nekik. Volt is “vicceskedő” (ha annak vesszük…) megjegyzés, hogy mert a magyaroknak nincs pénzük… No comment.
Végül aztán nagy nehezen szabadult Csibi és már indultunk is tovább. Ezúttal keresztülmentünk az épületen.

Amit a Faneuil Hall-ról érdemes tudni az az, hogy a szabadság bölcsőjeként is emlegetik, ugyanis létfontosságú szerepe volt a forradalmi politikában, bár eredetileg nem ezt a szerepet szánták neki. 1741-ben kereskedelmi központként épült, de aztán történelmi összejövetelek helyszíne lett.
A tetején található Boston leghíresebb szélkakasa, amely amúgy egy arany szöcske. (Állítólag világszerte a kereskedelem szimbóluma.)

Mögötte van két épület (Quincy Center és Faneuil Hall Marketplace), melyek népszerű vásárlási és étkezési lehetőségeket kínálnak. Azt olvastam, hogy vannak turisták, akik kifejezetten emiatt jönnek ide. Hm… 🤔
Egyébként tényleg tele volt. Olyan mint otthon egy igazi piac csak elsősorban kajáldákkal van tele.

Ezután visszatértünk a piros vonalra, de hamarosan újra letértünk róla, mert egy Holocaust emlékművet fedeztünk fel, amit szerettünk volna közelebbről megnézni. Ez gyakorlatilag párhuzamosan a Trail mellett található. A neve The New England Holocaust Memorial és annak a hatmillió zsidónak szentelik, akiket a holokauszt során meggyilkolt a náci Németország.
Egy holokauszt túlélő hozta létre, 6 üvegtoronyból áll. Mindegyik torony egy-egy megsemmisítő tábort szimbolizál, tornyonként egymillió embert és a hat évet, amíg ez a szörnyűség tartott.
A belső falakon túlélőktől származó idézeteket lehet olvasni. Felkavaró élmény.

Utána elértük a piacot, ahol tényleg igazi piacozás folyt. Az utcán árusok vannak kirakodva és gyümölcsöt és egyéb portékát árulnak. A Rose Kennedy Greenway szökőkutakkal szegélyezett útvonalán megérkeztünk újra az olasz negyedbe!

A következő állomás Paul Revere háza, amit mivel szintén láttunk már előző nap, ezért most kihagytunk. Nem tettünk kitérőt arra. Helyette viszont ezúttal bementünk a Szent Leonárd templomba, aminek előző nap csak a kertjét fotóztuk le. Ez egy római katolikus templom, az egyik legrégebbi, amit olasz bevándorlók építettek az Egyesült Államokban.
Nagyon szép templom, mindenképpen érdemes megnézni belülről!

A Paul Revere tér után most még nyitva volt az Old North Church kertje, így át lehetett vágni ott is.
Ennek a kertjében is van látnivaló, érdemes egy pillanatra megállni. Egy Irak-Afganisztáni emlékmű áll itt (Old North Memorial Garden). Rengeteg dögcédula lóg az emlékművön: minden olyan katona tiszteletére, akik az iraki és afganisztáni háborúban életüket áldozták. (Mennyi értelmetlen halál, ostoba háborúk miatt!)

Az Old North Church amúgy a Trail következő állomása, ez belépőjegyes állomás. Mivel kicsivel 5 előtt járt az idő, ezért mi ide nem mentünk be, ugyanis 5-kor zár a templom.

Ezt követően megéheztünk (már fél öt körül járt az idő ekkor). Egyébként ezen az utazáson is úgy csináltuk, hogy a reggelit követően egy ilyen kései ebéd/korai vacsora elég volt, így minden nap kétszer ettünk tulajdonképpen.
Most egy pici kitérőt tettünk és elhagytuk a Trail vonalát, mert a Dino’s Café nevű olasz étterembe mentünk enni. Ez inkább ilyen kifőzde jellegű kis büféétterem. A pultnál kell rendelni; Csibi egy szendvicset kért (óriási a szendvics), én pedig gnocchit ettem. Mindkettő nagyon finom volt és jól is laktunk.

Evés után visszatértünk a piros vonalhoz és elsétáltunk a következő állomásig, mely a William Copp cipészről elnevezett Copp’s Hill temető. Ez a North Enden élt kereskedők, kézművesek végső nyughelye. 1659-ből származik és anno Boston legnagyobb gyarmati temetője volt. Sajnos ide sem tudtunk bemenni, mert csak 16 óráig van nyitva.

Viszont a temetővel szemben található a Skinny House, mely ugyan nem a Trail része, viszont mindenképpen érdekes látnivaló és érdemes megemlíteni. Ez ugyanis Boston legkeskenyebb háza.
Belülről sajnos nem tudjuk milyen, de kívülről cuki kis házikó.

Innen az út kettéágazik, már csak két állomás van hátra. De mindenképpen át kell menni a híd túloldalára. A hídon gyalogosan is át lehet kelni, de a kifejezetten gyalogoshíd most le van zárva és a híd túloldalán egy ideiglenesen tákolt hídon lehet átkelni.

Innen jól látható a Leonard P. Zakim Bunker Hill Memorial híd, melyet 2003-ban fejeztek be, mára a város ikonja, gyakran szerepel a hírek hátterében is. Tényleg jól mutat!
De több híd is van itt, ami a forgalmat tekintve jól is jön, bár még így is óriási dugó volt itt is, amikor erre sétáltunk.

A gyalogos hídon átérve balra található a Paul Revere Park és játszótér. Innen a parkból tök jól néz ki a város és az előbb említett híd.
A parkban tettünk egy kört, aztán folytattuk utunkat.
Hivatalosan először a USS Constitution felé kellene menni, de itt mi fordított sorrendben haladtunk.
Az úton átkelve található a City Square Park, ahol néhány emlékmű áll. Jellegzetes kis kertvárosi utcákon át a Bunker Hill-i csata emlékműve felé vettük az irányt.
Ekkor már nagyon jól jött volna egy mosdó, ezért először az emlékművel szemben lévő múzeumba mentünk be, hogy el tudjunk menni a mosdóba. A múzeumhoz már őszintén szólva nem volt erőnk, szóval azt kihagytuk.

Felsétáltunk az emlékműhöz, mely egy 67 méteres gránit obeliszk 294 lépcsőfokkal és valószínűleg látványos panorámával. Sajnos nem tudjuk bizonyítani, ugyanis 17 órakor bezár, ezért nem volt rá lehetőségünk, hogy felmenjünk. Legalább nem kellett azon gondolkodni, hogy fel bírunk-e menni.

Egy kicsit megpihentünk a tövében egy padon, mielőtt folytattuk az utunkat.
Hivatalosan egyébként itt ér véget a Freedom Trail, itt készítettünk is egy fotót.

A Bunker Hill-i csata 1775. június 17-én zajlott az amerikai függetlenségi háború első nagy csatájaként a brit csapatok és a 13 gyarmat között, mely megjósolta a háború jellegét és kimenetelét. A csatát ugyanis technikailag a britek nyerték meg, de kiderült, hogy a gyarmati erők hatékonyan tudnak harcolni ellenük.

És akkor fordított sorrend ide vagy oda, de végül elindultunk az utolsó állomás felé. Ez már a víznél található, a Charlestown Navy Yard egyes mólójánál.
Ez pedig a USS Constitution, vagy más néven Old Ironsides, az Egyesült Államok haditengerészetének háromárbocos hadihajója. Ez a világ legrégebbi, még mindig vízen lévő ilyen típusú hajója. 1797-ben bocsátották vízre.
Ma múzeumként működik, de mivel már mindenhova későn értünk oda, így természetesen ide sem tudtunk bemenni.
Szemben vele található az azonos nevű múzeum.

Illetve itt áll még a USS Cassin Young névre hallgató hadihajó. Cassin Young kapitányról kapta a nevét, aki a Pearl Harbor elleni japán támadásban tanúsított hősiességéért kitüntetésben részesült. 1943-ban bocsátották vízre és egy kis szünetet követően 1960-ig aktív szolgálatban volt. Ma emlékhajó és múzeum, mely szezonálisan ingyenesen látogatható.

Természetesen ez is zárva volt már.
Mondjuk egyébként eddigre már nagyjából minden lépés iszonyú fájdalommal járt, mert nagyon elfáradtunk ezen a napon és az előző kettőn is.

Szóval itt már inkább azon gondolkodtunk, hogy fogunk innen egyáltalán hazajutni. Az is kihívásnak tűnt, hogy a buszmegállóig visszamenjünk valahogy.
Először nem is találtuk, majd amikor végre meglett a megálló, akkor kiderült, hogy a busz kb. 10 percet késik, így minimum 20-at vártunk rá. Ez amúgy a 93-as busz, amivel a végállomásig mentünk, ami a belvárosban van. Szerencsére legalább szinte teljesen üresen érkezett a busz, csoda, hogy egyáltalán megállt a sofőr.
Elég gyorsan nyomta, néha nem is értettem, hogy mehet ennyire gyorsan.
Miután leszálltunk, elvánszorogtunk (akkor már tényleg ez volt a legjobb szó arra, amit csináltunk) az ötös busz végállomásához, ami nyilvánvalóan pont az orrunk előtt ment el. Hiába nyomta ezerrel a 93-as busz sofőrje, a 10 perces késést nem tudta behozni. Ha nem késett volna, akkor pont elérhettük volna.
Így csak a következő ötös busszal, de végre hazaértünk.

6 óra 40 perc alatt 10 km-t sétáltunk ezen a napon. (És ez csak a Freedom Trail!) Nagyon-nagyon fáradtak voltunk.

További képek