Ha már történelem… A másik téma, amiről említést tettünk, az indiánok.
Korábban már írtam arról, hogy én gyerekkorom óta valamiféle vonzódást érzek az indiánokhoz. Nem tudom megmagyarázni, de így van.
Biztos van közületek, aki még emlékszik, hogy réges régen Magyarországon is voltak a metró aluljáróban zenélő indiánok. Őket is kedveltem.
Egyszer Anyukám munkahelyén (oviban dolgozott) volt valami rendezvény, ahova meghívást kaptak ilyen indiánok is. Ők konkrétan Boliviából származtak, úgy emlékszem és nagyon kedvesek voltak.
Na, hát itt Amerikában ezt a témát sem igazán tanítják az iskolákban. Mostanában már vannak erre irányuló törekvések, de sajnos szerintem ez még mindig nem elegendő.
Én most konkrétan egy törzsről szeretnék írni, de ha már így belementünk a történelembe, akkor legyen kicsit részletesebb a dolog.
Indiánoknak az amerikai kontinens őslakosait (bennszülött népeit) nevezzük. Jelenlegi számuk megközelítőleg 10 millió fő, ami az amerikai lakosság 2,9%-át teszi ki.
Elnevezésük egy tévedésen alapul, amit szerintem mindannyian ismerünk: Kolumbusz Kristóf azt hitte, hogy Indiába jutott, amikor a Karib-térségbe érkezett. Az angol nyelvben ráadásul az indián és indiai szó pont ugyanúgy van, a magyarban van rá külön szavunk.
Manapság egyébként az indián szót nem igazán használják itt Amerikában: Native American (amerikai őslakosok), habár ezt a szót a már itt született amerikaiakra is mondják. Az indiánok az indigenous peoples (akik tényleg a “bennszülöttek”).
Sokak véleménye szerint az indián szó a fehér felsőbbrendűségre utaló rasszista kifejezés, mint ahogy a néger szót sem használják pont emiatt. (Ők pedig afroamerikaiak a jelenlegi szóhasználattal.)
Az amerikai kontinens gyarmatosítása 1492-ben kezdődött. A fehér telepesek háborúkat folytattak és lemészárolták az indián népeket, elűzték őket őseik földjéről. A gyarmatosítás és az újonnan behurcolt betegségek következtében az indián lakosság létszáma rohamosan csökkent.
Habár nincs pontos adat Amerika Kolumbusz előtti népességének számáról, a történészek becslése szerint az indián őslakos népesség az európai gyarmatosítás első évszázadaiban 80-90%-kal csökkent.
A délkeleti törzseket sújtó legsúlyosabb csapás Andrew Jackson elnök 1830-as Indián Eltávolítási Törvénye (Indian Removal Act) volt, amely megtiltotta, hogy a Mississippitől keletre indiánok maradjanak. Az intézkedés főként azokra a népekre – vagyis a fehérek által az Öt Civilizált Törzsként emlegetett népekre (cseroki, csikaszó, csaktó, krík és szeminol) – irányult, amelyek ironikus módon sokat tettek a fehér ember befogadása érdekében. Legtöbbjüket nyugatra küldték, de gyakran olyan erőltetett menetben, hogy ezrek pusztultak el útközben. A cserokik útvonalukat csak a „Könnyek útja”-ként emlegették, mely kifejezést más törzsek is átvettek.
Később döntés született arról, hogy az indián törzseket rezervátumokba telepítik. Ezek olyan területek, melyeket az USA Belügyminisztériumának Indiánügyi Bizottsága jelöl ki e célra.
A rezervátumok többsége a Mississippitől nyugatra fekszik, lakóik pedig szerződéssel vagy adománnyal kapták meg a tulajdonjogot. Elsősorban azért hozták létre ezeket, mert az indiánok földje kellett a fehér telepeseknek, akiknek a száma a polgárháború utáni években egyre nőtt. A keletről nyugatra haladó telepeseknek egyre több megművelhető földre volt szükségük, így az indián törzseket fokozatosan kiszorították ősi földjükről.
A legismertebb konfliktus a sziú indiánok elleni harc volt. Ülő Bika, a sziúk vezetője 1876. június 25-én a Little Bighorn-i csatában megsemmisítő győzelmet aratott az amerikai hadsereg George Armstrong Custer által vezetett 7. lovasezrede fölött.
A sziúk felkelése azért tört ki, mert az Egyesült Államok kormánya 1868-ban elűzte a bennszülötteket az eredetileg nekik ítélt földjeikről, mivel a területükön lévő Fekete-hegyekben aranyat találtak.
A II. világháború után az amerikai kormányzat komoly összegeket fektetett be a rezervátumokban lévő infrastruktúrába, oktatásba és egészségügybe, ennek ellenére az ott élők életszínvonala elmaradt az amerikai átlagtól.
1988-ban a kongresszus elfogadta az Indián Szerencsejáték Szabályozási Törvényt, amely elismerte az indián törzsek jogát szerencsejáték űzésére és játéktermek, kaszinók fenntartására. Ma is sok indián kaszinó működik hotelekkel és különböző konferencia-központokkal. A szerencsejáték sok rezervátumban fellendítette a gazdaságot, biztosítva ezzel a törzsek életszínvonalának javítását.
Azok után, amit nekik is el kellett szenvedni a történelmük során én egyáltalán nem sajnálom tőlük ezt a fajta bevételt. Hadd költse csak a “sok hülye” náluk a pénzét!
Sajnos még ettől sem kapják vissza, amit elvettek tőlük.
Ahogy láthattuk, az ő életük sem volt könnyebb, mint a rabszolgáké. Én nem mondom, hogy ők nem voltak vademberek, mert az indiánoknak is megvoltak a maguk hagyományai, melyek között voltak azért kegyetlenek is.
De szerintem, amit a fehér ember ellenük elkövetett, arra nincs se mentség, se feloldozás.
És akkor most jöjjön, amiért egyáltalán erről írni szerettem volna. Egyik tanítványommal németórán a szabadidő volt a téma és ahogy a filmekről, könyvekről beszélgettünk, szóba kerültek az indiánok, kifejezetten az oszázs indiánok.
Én bevallom, sosem hallottam még róluk és ezt a történetet sem ismertem.
A minap könyveket ajánlottam, most pedig egy filmet szeretnék: Megfojtott virágok. Ez a 2023-as film az oszázs indiánok igaz történetét dolgozza fel, Leondardo diCaprio és Robert de Niro főszereplésével.
Az oszázs (osage) törzs az Ohio és Mississippi folyó völgyében alakult ki Kr. e. 700 körül. A 17. században nyugatra vándoroltak és Missouri és a Mississippi folyók találkozásánál telepedtek le.
Az “osage” szó jelentése “nyugodt víz”. A legkiválóbb indiánoknak tartották őket, úgy jellemezték őket, hogy szokatlanul heves, bátor, harcias nemzet.
Az oszázs indiánokat az 1800-as években többször elűzték földjeikről, míg végül egy kietlen és föld megmunkálásra alkalmatlan területen telepedtek le Oklahomában. Az 1860-as évek közepén a törzs már a puszta fennmaradásért küzdött.
Az 1890-es években azonban olajat találtak a területen és hamar kiderült, hogy az Egyesült Államok egyik legnagyobb olajmezőjéről van szó.
A törzs vezetőjének, Bigheartnak sikerült olyan megállapodást kötnie az amerikai kormánnyal, hogy a földben található ásványkincsek az indiánok tulajdonát képezték.
Hamarosan olajkutak lepték el a környéket. Az olajkitermelők azonban a jogszabályok alapján nem vehették meg a földterületet, hanem haszonbérleti szerződést kellett kötniük az oszázsokkal, akik így rövid időn belül meggazdagodtak. (Csak 1923-ban az oszázsok 30 millió dollárt szereztek az olajbevételekből. - Ez mai áron kb. 440 millió dollár.)
Ők lettek az ország leggazdagabb emberei. Feltűnő módon költeni kezdték a pénzüket, drága kocsikat vettek, gyerekeiket magániskolába küldték, utazgattak.
A vagyonukra azonban sokaknak fájt a foguk. Az ide érkező üzletemberek beházasodtak a törzsek családjaiba, hogy így jussanak hozzá a vagyonhoz. Ugyanis feleségük esetleges halála után a vagyonuk jelentős részét is megörökölhették.
Az oszázsok kisemmizéséhez a szövetségi kongresszus is hozzájárult, mivel 1921-ben olyan törvényt fogadtak el, amely előírta, hogy az olajbáró indiánok mellé (természetesen) fehér gyámokat kell kirendelni. A bíróság által kirendelt gyám mindaddig felügyeli a pénzügyeiket, míg ők bizonyságot nem tesznek „kompetenciájukról”, bármit is jelentsen ez.
Ez a kapzsiság vezetett a húszas évek legbrutálisabb gyilkosság sorozatához, amivel a helyi igazságszolgáltatás nem tudott mit kezdeni.
Az 1920-as években gyanús halálesetek történtek: volt, akit megmérgeztek, másokat vonat elé löktek. Betegségekkel, véletlen egybeeséssel magyarázták az eseteket. Illetve azzal is, hogy az oszázsok természetközeli életmódot folytattak, és nem igazán hittek a modern gyógyszerekben, ráadásul betegesek is voltak, így várható élettartamuk nem volt éppen magas - amit pontosan tudtak és ki is használtak a dörzsölt és kegyetlen vállalkozók.
Az első gyilkosságok mind egy család tagjait érintették: Az első eset 1921-ben történt, amikor eltűnt Anna Brown. Holttestére napokkal később találtak rá - az indián nőt fejbe lőtték. A nyomozás persze semmire sem jutott, azzal zárták le az ügyet, hogy alkohol okozta a halálát.
A vagyonát anyja, Lizzy Kyle örökölte.
Aznap, mikor Anna holttestére bukkantak, unokatestvérét, Charles-t is holtan találták.
Lizzy Kyle-t két hónappal később megmérgezték. Anna másik unokatestvérét, Henry-t is fejbe lőtték. Egy hónapra rá Anna testvére, Rita és férje háza felrobbant.
Anna harmadik testvére, Mollie egy fehér férfihoz, Ernest Burkharthoz ment feleségül.
Később persze kiderült, hogy a legtöbb gyilkosság mögött Ernest és a nagybátyja, az amerikai üzletember, William Hale álltak.
Hale a környék egyik legbefolyásosabb és köztiszteletben álló üzletembere volt. Kórházakat építtetett a térségben, rendszeresen jótékonykodott, még tiszteletbeli seriff helyettesi posztot is kapott…
Sok más indián is áldozatul esett a gyilkosságoknak, akik nem álltak rokonságban Anna Brown családjával. 1925-ig hatvan gazdag oszázst végeztek ki, legtöbbjük megölését soha nem derítették fel.
De nemcsak indiánok tűntek el és váltak gyilkosságok áldozataivá, hanem azok a fehér emberek is, akik nyomoztak a gyilkossági ügyekben, és olyan információkhoz jutottak, melyek veszélyesek voltak az elkövetőkre nézve.
Az indiánok úgy érezték, hogy hiába kérnek segítséget a helyi hatóságoktól, politikusoktól és nyomozóktól, mindenhol falakba ütköznek. (Mint később kiderült, többségüket lefizették, hogy ne avatkozzanak bele az eseményekbe.) Végső elkeseredésükben Washingtonhoz fordultak segítségért.
Az ügy felderítésébe végül bevonták az FBI elődjét, a BOI-t (Bureau of Investigation).
Az ügynökséget J. Edgar Hoover vezette 1924-től 1972-ig (haláláig).
Hoover egy Tom White nevű embert bízott meg a nyomozással, aki beépített embereivel együtt elvegyült az alvilágban.
Hosszas és bonyolult nyomozás után derítették ki, hogy a gyilkosságok mögött Willam Hale áll, aki ugyebár látszólagosan jó kapcsolatot ápolt az indiánokkal. Mint kiderült, ő maga nem gyilkolt meg senkit, hanem embereket bízott meg, hogy megöljék őket, azért, hogy megszerezhesse a vagyonukat. Hiába fizetett le minden befolyásos embert, tüntetett el sokakat láb alól és vesztegette meg az esküdtszéket, végül életfogytiglani börtönre ítélték 1929-ben. Kb. 20 évet le is ült, de 1947-ben szabadon engedték.
Börtönbe került Ernest is, aki 11 évet ült börtönben. Bár valódi érzelmek fűzték feleségéhez, mégiscsak Hale embere volt. Hónapokon át mérgezte saját feleségét is. Ha Mollie meghalt volna, övé lett volna a család teljes vagyona. A tárgyalások során együttműködött a hatóságokkal, még nagybátyját is bemártotta.
A tragédiák miatt sok indián már átkozta az olajat, amely kiemelte őket az éhezésből. Egyikük azt mondta 1928-ban: “Egy nap végre elfogy majd az olaj, és ezzel elmaradnak majd a néhány havonta érkező zsíros csekkek is. Tudom, hogy akkor a népem boldogabb lesz.”
A film nagyon hosszú, de szerintünk érdemes megnézni és elgondolkodni, hogy hova vezet a pénzéhség, kapzsiság és undorító hatalomvágy, ami akkor is és ma is jellemezte/jellemzi a világunkat. 😢
Amikor azt mondjuk, hogy "amerikai" (főleg ebben a korszakban), akkor ne felejtsük el, hogy túlnyomórészt Nyugat-Európai bevándorlókról van szó (angol, ír, német, skót stb.)!
Iratkozzatok fel a Youtube csatornánkra és kövessetek minket az Instagramon is!
