09/11/2021
Éppen hogy csak hazatértünk a nyaralásból, amikor Csibi egyik nap közölte, hogy talált egy jó programot és hétvégén utazunk. Alapvetően ez mindig jó hír és alig várom, hogy induljunk.
Viszont az úticélunk 3,5 órányira volt, ezért eleinte nem sok kedvem volt a dologhoz, hiszen most autóztunk majdnem 7 órát. Így aztán őszintén szólva elsőre nem voltam túl lelkes.
Pedig a program nagyon izgalmasnak ígérkezett: Egy igazi indián fesztivál, pow wow. A pow wow egy szent közösségi szertartás, rendezvény, ahol a különböző törzsek tagjai talákoznak és a kultúrjákat ápolják: énekelnek, táncolnak, zenélnek. Egyes rendezvények zártkörűek, de vannak publikusok is, mint pl. a Coharie Powwow.
Több dolog ihlette ezt az ötletet: Először is a washingtoni Amerikai Indián Nemzeti Múzeumban tett látogatás elég nagy hatást gyakorolt ránk.
Én már említettem, hogy gyerekkorom óta van valami vonzódásom az indiánok és a kultúrájuk iránt.
Harmadszor pedig szoktuk nézni az AGT-t (America's Got Talent) és van idén egy indián származású lány a finalisták között, aki Észak-Karolinából (Hollister) származik és nagyon szimpatikus nekünk.
Negyedszer pedig az ismereteink alapján a Mississippitől keletre Észak-Karolinának van a legnagyobb számú indián lakossága. Nyolc elismert indián törzs él az állam területén.
Többek között a cherokee indiánok is nagy számban élnek az államban, oda majd később szándékozunk ellátogatni.
Viszont Csibi most ezen okokból felbuzdulva elkezdett keresgélni és így talált rá a Coharie törzsre és az indián fesztiválra.
A Coharie törzset először formailag 1911-ben ismerték el Észak-Karolinában, de ezt 1913-ban eltörölték és később csak 1971-ben kapta meg a törzs a hivatalos elismerést.
A tőlünk keletre 3,5 órányira található Clinton városába vezetett az utunk.
A járványra való tekintettel sok indián fesztivál elmaradt idén is, de ez szerencsére pont nem.
Péntek délután munka után (fél 5 körül) autóba ültünk és elindultunk. Egy éjszakára foglaltunk szállást egy fogadóban.
Este 9 körül érkeztünk meg. Az utunk alapvetően nem autópályán vezetett, így többségében nagyon nyugis út volt. Megismerhettük Észak-Karolina “vidéki részeit” is.
A fogadó egy tipikus amerikai ház, melyben szobákat alakítottak ki turisták számára.
Összesen 5 szoba van benne, mondta a fickó, hogy kb. utolsó pillanatban foglaltuk le az utolsó szabad szobát.
Többségében teltházzal működik a fogadó, állítólag üzleti rendezvényekre érkező turisták/üzleti utazók szoktak megszállni itt.
Fura, mert ez tényleg egy kisváros vagy inkább falu? Igazából nem tudjuk, itt mi minősül falunak. 😄
Most a covid miatt sajnos nincs meleg reggeli, mert normális időkben az is szokott lenni, viszont nagyon kedves fogadtatásban részesül az ide érkező.
Van gyümölcs, müzliszelet, kávé, tea, üdítő, víz, joghurt. Mondta a fickó, hogy bármit szeretnénk, nyugodtan szolgáljuk ki magunkat. De végül csak reggeliztünk, este már nem kértünk semmit.
A szobában is volt két víz és kis Lindt golyó ajándékba, nagyon kellemes kis szoba volt.
Csak a parketta eléggé nyekergett, így ha fent valaki az emeleten (mi a földszinten lévő egyetlen szobát kaptuk) mászkált azt eléggé lehetett hallani.
Ami nagyon fura, hogy nagyon sok szállodában óriási matracok vannak. Itt is az volt, konkrétan alig tudtam felmászni rá. 😀
Szóval itt töltöttük az éjszakát, reggel megreggeliztünk, csináltunk pár fotót a szállásról és elindultunk.
A rendezvény helyszíne 12 percnyire volt a szállástól, kint a pusztában. Nem csak internetünk nem volt, de semmilyen térerőnk sem.
A fesztiválra 8 USD/fő volt a belépő ára. Itt mindent készpénzzel kellett fizetni.
Nálunk nem volt túl sok készpénz, szóval nem költekeztük túl magunkat.
Kicsivel 10 óra után érkeztünk, de gyakorlatilag 13 óráig túl sok minden nem történt. Mondjuk úgy semmi.
Leparkoltunk - először rossz helyen, ezért Csibi elment megkérdezni, hova lehet leállni és megvette a jegyeket.
Utána leparkoltunk a jó helyre és kerestünk egy szimpatikus helyet a lelátón. Aztán pedig csak vártunk…
Igazából az volt a gond, hogy nem volt konkrét programfüzet, ezért nem tudtuk, mikor, mi várható.
Egy órányira van az óceánpart és Wilmington városa. Ha tudtuk volna, hogy 13 óra előtt nem történik semmi, akkor elmentünk volna reggel az óceánhoz és pont visszaérünk a programok kezdetére. De hát nem volt sajnos rutinunk.
Azt már láttuk, hogy rengeteg indián árus van, akik mindenféle portékákat árulnak. Ékszerek, pólók, takarók, kiegészítők. Van hajfonás és persze különböző food truck-ok is! (Éhesen senki nem marad, sehol!)
A fesztivál egyébként két napos, pénteken és szombaton tart, már előző este is voltak programok.
Egyszer csak odajött hozzánk egy idős bácsi és azt kérdezte: Can I give you an angel? És elővett egy valószínűleg saját készítésű kis angyalt (drótból van csinálva, nagyon egyszerű, de ötletes). Már említettük, hogy nálunk túl sok készpénz nem volt, így megkérdeztük, hogy fizetni kell-e érte, de nem kellett, abszolút ajándékba adta… 😀 Nagyon kedves volt.
Aztán végre a “műsorvezető” felvezette a programokat.
12:45-kor kezdődik a dobolás, majd 13-tól felvonulnak az indiánok, aztán lesz táncverseny, éneklés, tombola, miegymás.
A veteránok tiszteletére van egy kétórás motoros felvonulás.
Amikor visszaértek, akkor sorban bejöttek a helyszínre és ott is tettek egy kört. Ez nagyon hangulatos volt - ekkor éreztem, hogy végre történik valami.
Olyan motorcsodákkal jöttek (nem szeretem a motorokat, egyébként) - de tényleg olyan motorok voltak, hogy csak na!
Eddigre már a lelátók is megteltek, a körben lévő sátrakban pedig az indiánok készülődtek, lehetett látni, ahogy átöltöznek népviseletbe. Annyira sokszínű, színes, fura ruhák voltak. Némelyik nagyon szép volt, némelyik meg nagyon extrém.
Aztán elkezdődött a dobolás és éneklés.
Utána pedig a felvonulás. Azt hiszem, ez volt a legjobb rész.
Mindenféle népviseletben az összes indián felvonult, 4 különböző zászlót hozott 4 ember. Jobban mondva 3 zászlót (az USA, NC, POW-MIA zászlókat) és a Sasbotot (Eagle Staff).
A POW-MIA (Prisoner Of War - Missing in Action) zászló a fogságba esett és az ütközetben eltűnt katonák (akik sosem tértek haza) tiszteletére és emlékére készült és számtalan helyen látható az USA-ban, nem csak megemlékezésekkor.
Az Eagle Staff pedig az indián törzseket szimbolizálja.
Mivel éppen szeptember 11-én voltunk ott, természetesen volt megemlékezés a 2001. szeptember 11-i terrortámadás 20. évfordulója alkalmából. Ez nagyon megható volt.
Aztán behívták az ott jelenlévő összes veteránt (nagyon sokan voltak - többek között az angyalos bácsi is) - és az ő tiszteletükre is mentek egy kört.
Aztán így ment tovább, a “first responder”-ek tiszteletére is, volt díjátadás, kitüntetés (származástól függetlenül).
Az indiánok közül is sokan mennek katonának, jelen volt egy fiatal indián srác, aki például a pár hét múlva megrendezésre kerülő greensboro-i powwow fesztiválon már nem tud jelen lenni, ugyanis bevonul a haditengerészethez.
Szóval mindenkit köszöntöttek, zenével, tánccal.
Utána pedig táncverseny kezdődött, különböző kategóriákban léptek “színpadra” az indián táncosok. Volt hagyományos tánc, meg jingle-tánc. Kicsik-nagyok, fiúk-lányok versenyeztek.
Nagyon érdekes volt.
Könnyűnek tűnő tánclépések, de iszonyú meleg volt és azokban a népviseleti ruhákban valószínűleg nem volt könnyű dolguk.
De nagyon színes, nagyon különleges élmény volt ez számunkra.
Sőt még egy indián lánykérésnek is szemtanúi lehettünk.
A hétköznapokban nem tudnánk megmondani, hogy ki indián és ki nem. Az utcán simán elmennénk mellettük; valószínűleg már el is mentünk. Elmennek katonának, Chryslert vezetnek, úgy kérik meg életük szerelmének kezét, ahogy mi is tesszük. Élik hétköznapi életüket az USA-ban és ettől szerintük ők amerikaiak is. Vannak indián iskoláik, beszélik az ősi nyelvüket, azonban az amerikai kultúra veszi őket körül, amit nem is lehet kizárni.
4 óra körül mondtam Csibinek, hogy lassan el kell indulnunk haza, mert hát ugye nem a szomszédba ugrottunk el.
Így vettünk egy hamburgert, csináltunk még pár fotót aztán szép lassan búcsút vettünk a Coharie törzstől.
Ahogy hallottuk, éppen akkor kezdődött egy hosszabb szünet, így jó is, hogy akkor jöttünk el.
Mondjuk így sajnos azt nem tudjuk meg, hogy a tombolán nyertünk-e, viszont egy újabb maradandó élménnyel lettünk gazdagabbak és az többet számít, mint egy tárgynyeremény.
Ráadásul hazafelé ismét vidéki tájakon át autózva haladtunk, ami szintén élmény volt számunkra, mert ezt a vidéki életet még nem láttuk, mióta itt élünk.
Este 8-ra értünk haza.
Nagyon különleges nap volt.
További képek
Iratkozzatok fel a Youtube csatornánkra és kövessetek minket az Instagramon is!