A hegyek ölelésében

Ősszel szinte kötelező program a hegyekbe utazni. Még nekünk is, akik alapvetően mindig a tengerre szavazunk.
Én imádom a nyarat, a meleget és ezért különösen örültem, hogy pont ide költöztünk, mert itt késő őszig - gyakorlatilag november végéig - viszonylag jó idő szokott lenni.
Ősszel is meleg van, szerencsés esetben sokat süt a nap, viszont a természet már csodás színeket ölt.
Még nagyon sok felfedezésre váró hely van itt az államban is és ezúttal messzebbre mentünk, mint ahol eddig jártunk.
Egy nagyon konkrét tervvel indultunk útnak. Van egy 4,5 órás panoráma vonatozás a hegyekben, erre szerettünk volna elmenni, erre építettük fel a hétvégi programot (szombattól hétfőig). A vonatozás hétfőre volt tervezve, minden mást ehhez igazítottunk.
Előre lelövöm a poént, de sajnos a vonatozás elmaradt, mert elromlott a mozdony, így vasárnap délután kaptunk egy e-mailt, hogy a programot törölték.
Elsőre persze bosszankodtunk, mert ezért jöttünk, ezért vettünk ki szabadságot hétfőre, úgy terveztünk mindent. És persze az sem utolsó szempont, hogy elég nehéz kifogni, hogy pont jó idő legyen (a hegyekben azért másképp működik az időjárás is). Azt jósolták, hogy idén korábban jön az ősz, szóval tényleg hogy akkorra legyen időpont, süssön a nap is… Most minden stimmelt, csak épp a vonat romlott el a legnagyobb bánatunkra.
De aztán persze csináltunk helyette helyette más programot, csak kérdéses, hogy hogy tudjuk majd pótolni az elmaradt vonatozást.

De nem akarok ennyire előre ugrani az eseményekben.

Ezúttal az USA leglátogatottabb Nemzeti Parkjába, a Great Smoky Mountains Nemzeti Parkba indultunk.
Minket is meglepett, de igen, ez a leglátogatottabb, évi több mint 12 millió látogatóval. (2020-ban 12,1 millió). A Yellowstone a 2. helyen áll 3,8 millió látogatóval.
Ez a Nemzeti Park Észak-Karolina és Tennessee állam határán található. A park Észak-Amerika keleti részének legmagasabb hegyeit tudhatja magáénak. Többek között a Clingmans Dome-ot is. Ezt mi is megmásztuk! 😀
A park területe 2114,15 km². 1983-ban az UNESCO Világörökség részévé nyilvánították, 1988-ban pedig Nemzetközi Bioszféra Rezervátummá is.
Hegyek, vízesések, fenyőerdők és történelmi jelentőségű építmények is jellemzik, ugyanis a korai európai-amerikai telepesek itt éltek.
A park majdnem 95%-át erdők borítják. Igen komoly fekete medve populáció él itt, közel 1500-at tartanak számon. Ezenkívül pedig jávorszarvasokkal is lehet találkozni, ha szerencsés az ember. De van itt mosómedve, vidra, két rókafaj, mókusok, 50 féle halfaj, 200 madárfaj és számtalan hüllő illetve kétéltű faj is!

Szállást Cherokee városában foglaltunk, mely a cseroki indiánok eredeti otthona.

Az eredeti terv szerint szombat reggel indulunk.
Azonban még csütörtök környékén találtunk egy programot Charlotte belvárosában, amely csak október 12-ig látogatható. Az óriás nyulak eddig vannak a belvárosban. Húsvét környékén már hallottunk erről a dologról. Akkor az egész várost tűvé tettük a nyuszikért, de sajnos nem találtuk meg őket.
Pénteken egész nap esős idő volt, így maradt az, hogy szombaton korán reggel a belvárosban kezdünk, megnézzük a nyuszikat és aztán irány Cherokee.
Így is tettünk.

10/09/2021
A felhőkarcolók tövében egy óriási placcon voltak a hatalmas fehér nyuszik. Amanda Parer ausztrál művész alkotásai, aki a városnak adományozta őket. Elvileg 10 órától lehet őket megnézni (minden nap felfújják a nyulakat) - de már fél 10 után szerencsére kint voltak. Sok látogató volt már a korai óra ellenére. Főleg persze kisgyerekkel voltak sokan, de még a mentősök is megálltak, sőt három futó is megállt fotózkodni a nyuszik kedvéért.
Kedves ötlet, jó, hogy megnéztük! 🐇

A kis kitérő után azonban elindultunk a 3-3,5 órányira található Cherokee városa felé. Odafelé egyszer álltunk meg pihenni, így viszonylag időben meg is érkeztünk.
Leraktuk a csomagokat a szállodában és máris nyakunkba vettük a várost.
Útközben láttunk valami indiános programot, meg csomó látnivalót, számtalan medve található például a város különböző helyein. Gondoltuk, visszasétálunk és közelebbről is szemügyre vesszük a látnivalókat.
Persze, meg ahogy azt elképzelitek! Nagyjából 4 perc séta után vissza kellett fordulnunk, mert egyszerűen nincsen járda. Így autóba ültünk, amit egy pár percnyire található parkolóban leraktunk, ahonnan már gyalogosan is tudtunk közlekedni.
Cherokee belvárosa mentén húzódik az Oconaluftee nevű folyó.
A folyó mellett van egy park, ott kellemeset sétáltunk. A folyónak elég erős a sodrása, így a gágikat csak úgy vitte a víz. 😀 Vicces volt nézni őket!

Közvetlenül a parkoló mellett található a Cherokee Indián Múzeum, amit nagyon szerettünk volna megnézni, de 17 órakor zárt be, mi pedig kb. pont akkor érkeztünk ide.
Így tovább sétáltunk még egy jó darabon, mielőtt elindultunk visszafelé és már elkezdtük tervezni a másnapi programot.

A szálloda mellett van két étterem, az egyik egy gyorsétterem (DQ), ahol csak drive thru módon lehet ételhez jutni. A másik pedig egy indián tulajdonban lévő rendes étterem.
Ezt választottuk. (Hibás döntés volt… 😄)
7 óra körül mentünk oda, azt mondták, fél órát kell várni. Szabad asztal volt ugyan, de kevés a személyzet, ezért telik időbe, mire le tudnak ültetni.
Oké, közel a szálloda, lecuccolunk és visszajövünk.
Vissza is mentünk a fél óra elteltével. Mi már az előző körben is tudtuk, hogy mit szeretnénk rendelni, mert a neten megnéztük a menüt. (Lehet akkor le is kellett volna adni a rendelést…) Így rekord időt (1,5 órát) kellett várni az ételre… Már nagyon közel álltunk ahhoz, hogy felálljunk és hagyjuk a vacsorát a fenébe.
De aztán nagy nehezen megérkezett az étel is. Szerencsére legalább finom volt egyébként.

Ekkor már alig vártuk, hogy visszamenjünk a szállodába. Jó késő lett!
A környéken sehol nincs térerő, így csak a szállodában lévő wifi segítségével még gyorsan feltöltöttük a fotókat, aztán fürdés után aludni tértünk, mert tudtuk, hogy másnap korán kell kelni.

10/10/2021
A korai kelést követően megreggeliztünk - ha lehet ezt reggelinek nevezni. Van kávé és itt például az egyszerűsített, “covidra kifejlesztett reggeli” van: előre csomagolt kicsi muffin. Szóval azt megettük, de vittünk magunkkal amúgy gyümölcsöt, meg némi rágnivalót, sőt még narancslé is volt nálunk, szóval nem volt gond ezzel sem.

Mivel a hegyekben azért hűvösebb van, úgy számoltunk, hogy először - a korai időpontra való tekintettel - a múzeumban fogunk kezdeni. (Egyébként meg meglepő módon nagyon szép idő volt és valójában már reggel sem fáztunk.) 17-18 fok volt, aztán 25-26-ra melegedett fel, még a hegyekben is mind a három nap.

A cseroki indiánok múzeuma (Museum of the Cherokee Indian) ismét egy olyan hely, amely nagyon nem okozott csalódást. Sőt!

A belépőjegy ára 12 USD/fő.
A keleti parton New York után Észak-Karolinának van a legnagyobb indián lakossága.
A cseroki indián törzs az Öt Civilizált Törzs egyike. Valaha a keleti partvidék nagy részének korlátlan urai voltak. Hatalmuk kiterjedt a két Karolinára, Tennesseere és más államokra is. A fehér ember megjelenése azonban itt is csak könnyet, bánatot és rengeteg veszteséget okozott, ugyanis egyre jobban kiszorították az indián őslakosokat, megfosztva őket szabadságuktól és területeiktől, rezervátumokba száműzve őket.

A törzseket sújtó legsúlyosabb csapás Andrew Jackson elnök 1830-as Indián Eltávolítási Törvénye volt, amely megtiltotta, hogy a Mississippitől keletre indiánok maradjanak. Az intézkedés főleg az Öt Civilizált Törzset érintette. Legtöbbjüket nyugatra küldték, gyakran olyan erőltetett menetben, hogy ezrek vesztették életüket útközben. A cseroki törzs megkísérelte ugyan az ellenállást, de nem jártak sikerrel. Katonai erővel szállították őket a sok ezer kilométeres úton, amelynek során nagyon sokan haltak meg a kegyetlen bánásmód, az éhezés, a fagy és a betegségek következtében. A cserokik az útvonalat a Könnyek útjának nevezték el, mely kifejezést más törzsek is átvettek.
A törzs egy kis része azonban még így is ottmaradt és kemény harcok árán kivívta, hogy ezen a területen maradhasson, mely ma a legnagyobb a Mississippitől keletre.

A törzs sorsa azért is tragikus, mert kezdetben a telepesek barátai voltak, s közülük került ki az amerikai indiánok egyik legműveltebb, legnagyobb kultúrájú vezetője, Sequoyah. Ő egyébként a cseroki ábécé megalkotója, mely a szótagírás elvét követi és máig használt nyelv. Az utcatáblák is ki vannak írva cseroki nyelven is.

Az Oconaluftee Indian Village maga a rezervátum, amely az 1750-ben épült indián falu másolata. A falu bizonyos időszakokban nyitva áll a turisták előtt, ahol a hagyományos népviseletbe öltözött indián lakosok mutatják meg a turistáknak, hogyan készítették az őseik a cserepeket, a kosarakat, kenukat.
Ide most is el lehetett volna menni, sőt lehet kombinált jegyet is váltani a múzeumban, de nekünk ez most sajnos nem fért bele a programba.

Mostanában több indiános programon is részt vettünk: Washingtonban a Múzeum, aztán pár héttel ezelőtt a Coharie törzs fesztiválján jártunk, most pedig a cseroki indiánok földjén. Ez a múzeum is lenyűgöző, nagyon szépen van megcsinálva és nagyon sok mindent lehet megtudni az indiánok életéről, kultúrájáról. Imádtuk.

Innen pedig elindultunk, hogy mi is meghódítsuk a Great Smoky Mountains legmagasabb pontját. Ez a Clingmans Dome, mely 6643 láb, vagyis 2025 méter magas. Ez Tennessee állam legmagasabb pontja (valahol egyébként kb. pont a két állam határán található, többször átmentünk Tennessee államba, mire feljutottunk.) Valamint az itt áthaladó 3528 km hosszú Appalachian Trail legmagasabb pontja is. Az ország legmagasabb pontjait tekintve azonban ezzel a magassággal eléggé hátul kullog.
(A keleti partvidéken viszont a 2. legmagasabb. Az első, a Mount Mitchell innen nem messze, Észak-Karolina területén található, mely 6687 láb (2038 méter) magas.)

Mondanom sem kell, hogy csodálatosan gyönyörű panoráma vesz körül, bármerre is nézel. Fantasztikus az odavezető út. Az egyik kilátónál (több kilátópont is ki van alakítva útközben) egy lánykérésnek is szemtanúi lehettünk! 😀 Medvét sajnos nem láttunk útközben (lehet ők már elmentek aludni), de a lassan már csodálatos őszi színekbe öltözött hegyek látványa azért nyújtott némi kárpótlást.

A hegy lábánál van egy parkoló, amely természetesen fullon van.
1,2 mérfölddel a parkoló előtt beállt a forgalom és nagyjából egy órát ültünk a dugóban…
Ha valaki kijött a parkolóból akkor lehetett bemenni. Már az út szélén is mindenhol autók parkoltak, aki nem tudott bent megállni, egyszerűen leparkolt az út mentén és onnan sétált vissza.
A parkolóban egyirányú a forgalom, szóval ha valaki éppen kiáll és van hely, akkor szerencséd van, de ha véletlen kimész onnan sikertelenül, hát nem tudom, hol tudsz legközelebb megállni…
Mi egy helyet hagytunk elveszni, mert nem vártuk meg, hogy kiálljanak, habár láttuk, hogy távozni készülnek. Így aztán csak imádkoztunk, hogy valahol legyen egy szabad parkoló, ahol meg tudunk állni.
Aztán még éppen hogy, de szerencsére találtunk egy helyet! 😀

Már innen is pazar a kilátás. De van fent egy kilátótorony, melyet 1959-ben építettek. Na, azt céloztuk meg.
Ez egy körkörös kilátó, amelyhez egy spirális út vezet. Ez a spirális út 114 méter hosszú, 12%-os emelkedéssel, egyébként az ide vezető túraútvonallal összhangban, az is így emelkedik.
Fent táblák jelzik, hogy melyik irányban, mi látható a távolban.
Ha nagyon tiszta az idő, akkor akár 160 km távolságra is ellátni innen.
Nekünk ezzel most nem volt szerencsénk.
Amikor lent megérkeztünk a parkolóba, velünk együtt egy hatalmas felhő is érkezett éppen a fejünk fölé. Ez (majdnem) teljesen eltakarta a kilátást.

Lent egyébként 8 mosdó van, de csak komoly sorban állást követően lehet használni. Ezt követően azonban nekiindultunk.
Ahogy már említettük térerő nagyon-nagyon kevés helyen volt úgy a három nap során bárhol is. Itt a sorban állás közben egy ponton éppen találtunk pár másodpercre, akkor kaptuk meg a másnapi vonatozás törléséről szóló e-mailt is. Eléggé csalódottak lettünk, mert azt vártuk a legjobban.
De most nem volt idő elmélkedni, kellett az erő a feljutáshoz.
Hát tényleg eléggé emelkedős és fárasztó az út felfelé a meredeken ívelő úton, de azért (viszonylag könnyedén) feljutottunk és persze a “toronyba” is felmentünk.

Itt egyébként szerintem sokan (túl sokan) voltunk. Rengeteg kiránduló volt aznap is a hegyekben (hétvégén ez a normális), de ott fent a kilátóban, ahol egy kicsi helyen tömörül ennyi ember, ott nagyon érezhető volt.

A kilátás egyébként még így is szuper volt, hogy időnként tényleg csak a beúszó felhőket lehetett látni, de azért jó érzés volt megmászni és ott állni fent a tetején.
A torony lábánál állt egy önkéntes ranger, akitől megkérdeztük, hogy hétköznap is ilyen sokan vannak-e, mert ugyebár a törölt program után egyből járni kezdett az agyunk, hogy holnap is visszajövünk, ha már kaptunk 4,5 óra tuti szabadidőt a vonatozás helyett.
Azt mondta a bácsi, hogy reggel 8-kor még alig volt ember, de fél 9-re már tele volt a parkoló, ami nem kicsi…
Ami pedig az időjárást illeti, ilyen magasságban már elég kiszámíthatatlan a helyzet, a bácsi elmondása szerint 2 órával azelőtt csodálatosan tiszta időben jó messzire el lehetett látni. De ahogy mondtuk is, sajnos a saját szemünkkel láttuk a beúszó felhőt, ami velünk együtt érkezett.

A ranger mellett állt egy másik férfi is, aki bekapcsolódott a beszélgetésbe és tőle megtudtuk azt is, hogy valószínűleg hiába lesz holnap hétfő, akkor is sokan lesznek, ugyanis bizonyos megyékben már elkezdődött az őszi szünet.
Na azt hiszem, ez volt az a pont, ahol végérvényesen eldőlt, hogy akkor nem jövünk vissza másnap… 😀

A meredek úton lefelé könnyebb volt menni, de könnyűnek nem nevezném, mert itt meg elég nehéz volt megállni, annyira vitt a lendület! 😀

Leértünk, csináltunk még pár fotót és megbeszéltük, hogy csakazértis elmegyünk Bryson City-be - onnan indult volna a vonat másnap. Legalább akkor a várost nézzük meg magunknak (és a vonatállomást is).
Bryson City amúgy kb. 15 percnyire van Cherokee városától.
Úgyhogy elindultunk lefelé, vissza Cherokee irányába. Lefelé mi is megálltunk jó néhány kilátóban a tájban gyönyörködni.
Aztán már majdnem Cherokee határáig jutottunk, amikor ismét egy dugóba kerültünk. De ez legalább váratlan volt.
Ott dekkoltunk, amikor egy villogó autó (a ranger) elhaladt mellettünk. Na gondoltuk, majd ő rendet tesz.
Aztán ahogy haladtunk előre egy jávorszarvasra lettünk figyelmesek az út bal oldalán, ott legelészett a fűben.
Ha már úgyis a dugóban ültünk, megpróbáltuk lefotózni.
Itt egyébként több helyen ki is volt táblázva, hogy “Elk crossing” várható. 😀

És tádám, pont ott is volt a jávorszarvas. A világ egyik legnagyobb szarvasféléjéről van szó. Nagyon szép “kis” jószág volt. Aztán ahogy araszoltunk tovább a tisztáson további kb. 10 jávorszarvast vettünk észre. Ezért lett kivezényelve a ranger is valószínűleg, voltak ugyanis kb. négyen-öten a helyszínen és ők irányították a forgalmat.
Aztán a fák között benézve még rengeteg további jávorszarvast lehetett látni. Ez egy nagyon különös pillanat volt számunkra. Így még a dugót is megbocsátottuk!

Innen aztán már sima út vezetett Bryson City-be.
Ez egy nagyon kedves hangulatú hegyekkel körbeölelt kisváros. Elvarázsolt minket a hangulata. Pedig túl sokat nem is láttunk belőle, ugyanis mivel egész nap semmit sem ettünk így az első utunk valami étterem felé vezetett. Találtunk is egy amolyan nagyon amerikai kis fagyizó/kajáldát, nem igazi étterem volt ez. De lehetett kapni ételt, kávét, sütit, szóval mi már jól voltunk. És tök hangulatos volt az étterem is, olyan filmbeli nagyon tipikus kis hely.

Miután ettünk, azért tettünk egy kis kört ott a közelben és tényleg igazán elragadó hangulata van a helynek.
Mindenhol őszi dekoráció van kihelyezve, valamilyen fesztivál is zajlott éppen a városban. Sőt az étterem mellett van egy karácsonyi bolt is.
És persze a vonatállomást is megtaláltuk, ahonnan most a mi vonatunk NEM indul… 😔

Ez volt az egyetlen szépséghiba.
Na de aztán ideje volt indulni, mert lassan már sötétedett.

Ezen a napon, kellemesen elfáradva, viszonylag időben értünk vissza a szállásra, ahol összepakoltunk és a másnapi útitervet is kifundáltuk.

10/11/2021
Hétfőn korán keltünk, ezúttal nem is reggeliztünk, csak útravalónak feltöltöttük kávéval a kulacsunkat, kicuccoltunk és elindultunk. Legelőször is elmentünk egy boltba, hogy vegyünk szendvicseket az útra. (8 percnyire van a bolt.)

Ezt követően visszafelé 15 percnyi autózás után érkeztünk a Mingo Falls nevű helyre, mely egy 36,6 méter magasról lezúduló csodaszép vízesés.
Előző este a szállodában a tévét néztük, ahol a Nemzeti Parkról volt ismeretterjesztő műsor. Amíg én fürödtem pont erről volt szó. Csibi pedig gondosan eltitkolta, hogy közel 150 lépcsőt kell először is megmászni a feljutáshoz… 😀
Ha mondja, lehet nem jövünk ide. Na a viccet félretéve, persze, hogy megérte felmászni.
Bár a 150 lépcsőfok után még kell menni és nem túl sima a táj, csúszós falevelek, sáros út, kövek. De aztán mikor a szemed elé tárul a látvány, akkor legalábbis egy rövid időre (amíg vissza nem kell indulni) megfeledkezel erről. Lenyűgöző tényleg!

Már éppen elindultunk visszafelé, mikor Csibinek eszébe jutott, hogy mi van, ha nem készített elég felvételt. 😀 Persze, vissza kellett menni. Én már nem nagyon akartam, de ott sem maradhattam a semmi közepén medvecsalinak 😀 Kb. azóta is ezen röhögünk. Na szóval visszamentünk, Csibi még fotózott, videózott, aztán indultunk a következő állomásra.

Megálltunk az Oconaluftee Visitor Centernél, mert el akartunk menni mosdóba, ugyanis a következő úticél során elég ritkán lehet mosdót találni. Viszont itt rögtön volt egy ingyenes kiállítás - egy hegyi farm, ahol az első telepesek éltek, így ezt is megnéztük magunknak.

Majd szerettünk volna még jávorszarvast látni, ezért továbbmentünk az “Elk crossing” táblákig, de ezúttal sajnos nem volt szerencsénk, mert nem láttunk jávorszarvast.

A Great Smoky Mountain National Park táblánál van parkoló, mert sokan megállnak egy fotóra, így ezt mi sem hagytuk ki.

Aztán már hazafelé indultunk. Innen pár percnyire van a Blue Ridge Parkway panorámaút déli “bejárata” és az volt a terv, hogy ezen haladunk egy darabig, mert itt már irányban vagyunk hazafelé és majd valahol kimegyünk az autópályára és onnan haza.

El is indultunk, amikor egyszercsak az úttesten, vagy az út szélén ott állt egy őzike. Fékeztünk, de ő megijedt, így sajnos már nem tudtuk őt közelről megcsodálni, csak azt láttam, ahogy a fák mögül néz ránk a cuki őzike szemeivel. 😀

Aztán elértük a Blue Ridge Parkway bejáratát. Ide felhajt az ember és kb. kétpercenként van egy kilátó… Megnéztük amúgy, hogy onnan 2 óra 45 perc lett volna a hazaút. Persze, ha nem állunk meg kb. minden egyes kilátónál. Több órát töltöttünk itt a hegyekben, aztán mikor már az autópályára mentünk ki, még mindig 2 óra 20 perc volt a hazavezető út… 😄 Szóval sokat nem haladtunk, ha úgy vesszük.

Viszont olyan gyönyörű helyeket láttunk, hogy kár lett volna nem megállni kb. minden kilátónál. Többek között a Blue Ridge hegység legmagasabb - még autóval megközelíthető - pontján is jártunk.

De egy idő után tudtuk, hogy nem mehet így tovább, mert akkor sose érünk haza. Szóval egy ponton búcsút vettünk a Blue Ridge Parkway csodálatos hegyeitől, a pompás színekben tündöklő fáktól és elindultunk haza. Este fél 7 lett, mire megérkeztünk.

Az elmaradó vonatozás némiképp fáj még, hisz ahogy mondtuk, nem tudjuk, hogyan és mikor tudjuk majd pótolni, viszont annyi szép élménnyel gazdagon tértünk ismét haza, hogy igazából inkább nyertünk ezzel az úttal is! 😀

További képek