A 18. század közepén még nem létezett Amerikai Egyesült Államok. Észak-Amerika keleti partvidékén tizenhárom brit gyarmat sorakozott, amelyek hivatalosan Nagy-Britanniához tartoztak. Ez a tizenhárom gyarmat északról dél felé a következő volt: New Hampshire, Massachusetts, Rhode Island, Connecticut, New York, New Jersey, Pennsylvania, Delaware, Maryland, Virginia, Észak-Karolina, Dél-Karolina és Georgia. Vagyis azoknak az államoknak egy jelentős része, amelyeket ma az USA keleti partján ismerünk, ekkor még brit gyarmat volt.

Azonban a tizenhárom gyarmatnak nem volt közös kormánya, és az ott élők sem elsősorban „amerikaiaknak” tekintették magukat. Sokkal erősebb volt a saját gyarmatukhoz való kötődés. Egy virginiai Virginiához tartozott. Egy pennsylvaniai Pennsylvaniához. Egy massachusettsi Massachusettshez. Ráadásul a gyarmatok meglehetősen különböztek egymástól. New Englandben fontos volt a kereskedelem, hajózás és halászat. A középső gyarmatok (köztük Pennsylvania) rendkívül sokszínűek voltak, és jelentős mezőgazdasági és kereskedelmi központokká váltak. Délen pedig hatalmas ültetvényes gazdaság alakult ki, amely egyre nagyobb mértékben rabszolgasorba kényszerített afrikai emberek munkájára épült. Vallásban, gazdaságban és politikában is jelentős különbségek voltak közöttük. 

Ami közös volt, hogy mindannyian a brit korona alattvalói voltak. És sokáig ezzel alapvetően együtt is tudtak élni. 

De akkor mégis mi romlott el?

A válasz egy háborúban rejlik. 1754-ben Észak-Amerikában konfliktus kezdődött Nagy-Britannia és Franciaország között. Mindkét birodalom hatalmas területeket követelt magának, és mindkettő különböző őslakos népekkel kötött szövetségeket.

Amerikában ezt a konfliktust French and Indian War (francia és indián háború) néven ismerik. A harcok Észak-Amerikában már 1754-ben elkezdődtek, majd beleolvadtak az 1756-ban kitörő, jóval nagyobb globális konfliktusba, a hétéves háborúba. 

És már ennek a történetnek az elején felbukkan egy másik nagyon fontos szereplő, George Washington is. De ekkor persze még nem elnökként, hanem csak egy fiatal virginiai katonatisztként. 1754-ben egy francia egységgel történt összecsapásban is részt vett, amely hozzájárult a konfliktus kirobbanásához.

1763-ban Nagy-Britannia megnyerte a háborút, és óriási észak-amerikai területek kerültek brit ellenőrzés alá.  

Csakhogy a háború iszonyatosan sok pénzbe került. Londonból nézve teljesen logikusnak tűnt az érvelés, mely szerint: “A háborút részben azért vívtuk, hogy megvédjük az amerikai gyarmatokat. Akkor a gyarmatok is járuljanak hozzá a költségekhez.” 

A gyarmatosok viszont másképp látták. Évtizedeken keresztül viszonylag nagy önállósággal intézhették a saját ügyeiket. Voltak saját választott gyűléseik, saját adóik, és London messze volt. Most pedig a brit parlament egyszer csak sokkal határozottabban kezdett beleszólni az életükbe.

A háború után a brit kormány kiadta a Royal Proclamation of 1763 rendeletet  (1763-as királyi kiáltvány), amely megpróbálta korlátozni a telepesek terjeszkedését az Appalache-hegységtől nyugatra.

Ennek egyik célja az volt, hogy csökkentsék az őslakos népekkel kialakuló újabb konfliktusokat és ezzel együtt az újabb drága háborúk esélyét. Sok gyarmatos viszont már földeket vásárolt vagy tervezett megszerezni nyugaton. Ők ezt úgy élték meg, hogy “harcoltunk ebben a háborúban, győztünk és most azt mondjátok, hogy mégsem mehetünk oda?” 

A feszültség tehát nőtt, majd jöttek az adók is. 1764-ben megszületett a Sugar Act (cukortörvény). Ez többek között a cukorhoz és melaszhoz kapcsolódó kereskedelmi vámok beszedését szigorította. Önmagában talán nem robbantott volna ki forradalmat, de egyre több gyarmatos kezdte úgy érezni, hogy London olyan döntéseket hoz róluk,  amelyekbe nekik semmilyen beleszólásuk nincs. És aztán 1765-ben a brit parlament elkövette azt, amit a gyarmatosok már nagyon nehezen nyeltek le.

A Stamp Act (bélyegtörvény) szerint számos nyomtatott termékre külön illetéket kellett fizetni. Jogi dokumentumok, újságok, engedélyek, szerződések, játékkártyák és még sok minden más. A befizetést egy hivatalos bélyeg igazolta, innen a Stamp Act elnevezés.

És gondoljunk csak bele, kinek nem tetszhetett különösen egy nyomtatványokat érintő adó… Igen, újra színre lép Benjamin Franklin. 😄 

De a probléma ennél nagyobb volt, ugyanis a gyarmatosok nem egyszerűen azt mondták, hogy nem akarnak adót fizetni. Az egyik alapvető kifogásuk sokkal inkább az volt, hogy a brit parlament döntött erről, miközben egyetlen általuk választott képviselő sem ült a brit parlamentben.  

Így született meg a korszak egyik leghíresebb politikai jelszava: No taxation without representation, vagyis „Nincs adóztatás képviselet nélkül.”

A gyarmatosok érvelése szerint brit alattvalóként ugyanazok a jogaik vannak, mint a Nagy-Britanniában élőknek. Ha pedig nincs választott képviselőjük a parlamentben, akkor a parlamentnek nincs joga közvetlenül adót kivetni rájuk.

A brit kormány erre nagyjából azt mondta, hogy dehogynem, mert a parlament az egész birodalmat képviseli. 

Ezzel pedig máris megszületett az egyik alapvető politikai konfliktus. A bélyegtörvény hatalmas ellenállást váltott ki. Megjelentek a Szabadság Fiai (Sons of Liberty) nevű csoportok, amelyek tiltakozásokat szerveztek. A gyarmatosok bojkottálták a brit termékeket. A kereskedők megállapodtak, hogy bizonyos brit árukat nem importálnak. A tiltakozás időnként erőszakossá is vált, adószedőket fenyegettek meg, házakat támadtak meg, bábukat égettek. 1765-ben pedig kilenc gyarmat képviselői összegyűltek New Yorkban a Bélyegtörvény Kongresszusán (Stamp Act Congress). Ez azért nagyon fontos momentum, mert a különálló gyarmatok ekkor kezdtek el közösen fellépni. 

Még messze vagyunk az Egyesült Államok létrejöttétől, de valami már elkezdődött. Ráadásul a brit parlament végül 1766-ban visszavonta a bélyegtörvényt. A gyarmatok ünnepeltek, viszont ugyanazon a napon a britek elfogadták a deklarációs törvényt (Declaratory Act), amely kimondta, hogy a brit parlamentnek joga van törvényeket alkotni a gyarmatok számára „minden esetben”.

Magyarul a bélyegadót visszavonták, de senki ne gondolja, hogy legyőzte őket. Nem túl jó alap egy békés családi kapcsolathoz.  

1767-ben aztán újabb vámokat vezettek be többek között üvegre, papírra, festékre, ólomra és teára. A gyarmatok ismét bojkottal válaszoltak, mire brit katonákat vezényeltek Bostonba a rend fenntartására és Boston lassan puskaporos hordóvá vált.

1770. március 5-én Bostonban tömeg gyűlt össze brit katonák körül. Kiabálás, fenyegetés, hógolyók és különféle tárgyak repültek. A helyzet kaotikussá vált és a katonák végül tüzet nyitottak, melynek következtében öt gyarmatos meghalt. Az esemény hamarosan bostoni mészárlás (Boston Massacre) néven vált ismertté. 

A patrióták propagandája természetesen maximálisan kihasználta a történteket. Paul Revere híres metszete például úgy ábrázolta az eseményt, mintha rendezett brit katonák hidegvérrel lőttek volna egy békés tömegbe. A valóság persze ennél kaotikusabb volt, de politikailag már nem ez számított. A brit katonák egyre inkább az elnyomás jelképeivé váltak.

A legtöbb vámot végül visszavonták, egyet azonban megtartottak. A teáét. Nem elsősorban azért, mert Londonnak feltétlenül szüksége volt arra a néhány pennyre, hanem azért, mert a brit parlament ragaszkodott ahhoz az elvhez, hogy joga van megadóztatni a gyarmatokat. 1773-ban pedig elfogadták a teatörvényt (Tea Act), amely kedvező helyzetbe hozta a pénzügyi gondokkal küzdő Brit Kelet-indiai Társaságot (British East India Company) az amerikai teakereskedelemben.

És itt fontos egy dolgot tisztázni! A bostoni teadélután (Boston Tea Party) nem egyszerűen azért történt, mert „megemelték a tea adóját”. A teatörvény következtében a legális tea bizonyos értelemben még olcsóbbá is válhatott. A vita arról szólt, hogy ha a gyarmatosok megvásárolják az adóztatott teát, azzal gyakorlatilag elfogadják a parlament jogát az adóztatásukra. Bostonban ezért radikális lépés következett. 1773. december 16-án került sor a híres bostoni teadélutánra.

Aznap este egy csoport (köztük a Sons of Liberty tagjai) felszállt három hajóra Boston kikötőjében, és 342 láda teát dobott a vízbe. Mai értéken elképesztően nagy összegről beszélünk. 

A brit kormány pedig úgy döntött, hogy ebből elég! 1774-ben büntetőintézkedések sorozatát vezették be Massachusetts ellen. A britek kényszerítő törvényeknek (Coercive Acts) nevezték őket. De a gyarmatosok sokkal beszédesebb nevet adtak nekik, Intolerable Acts, vagyis elviselhetetlen törvények.

Többek között lezárták Boston kikötőjét addig, amíg a megsemmisített tea árát ki nem fizetik, és jelentősen korlátozták Massachusetts önkormányzatát. London célja az volt, hogy elszigetelje és megbüntesse Massachusetts-et. Csakhogy ennek majdnem az ellenkezője történt.

A többi gyarmat azt kezdte gondolni, hogy ha ezt megtehetik Massachusetts-szel, holnap akár velük is megtehetik. 

És ekkor a korábban egymástól meglehetősen különálló gyarmatok rájöttek, hogy talán ideje lenne közösen megbeszélni, mi legyen. Csak kellett hozzá egy megfelelő város. Egy nagy, gazdag, központi fekvésű város, ahová a különböző gyarmatok képviselői viszonylag könnyen eljuthatnak. Egy város, amelynek már komoly politikai és szellemi élete volt. Egy város, ahol történetesen állt egy megfelelő méretű épület is, amelyben össze lehetett ülni. Így jutunk hát el Philadelphia városába.

1774 őszén tehát tizenkét brit gyarmat képviselői érkeztek Philadelphiába; a tizenhárom közül egyedül Georgia maradt távol. De fontos újra hangsúlyozni, hogy nem azért jöttek, hogy egy új országot hozzanak létre.

Sőt, sokan közülük ekkor még kifejezetten elképzelhetetlennek tartották a Nagy-Britanniától való elszakadást. Brit alattvalók voltak, büszkék voltak a brit politikai hagyományokra, és elsősorban azt akarták elérni, hogy London tartsa tiszteletben azokat a jogokat, amelyek szerintük brit alattvalóként őket is megillették. A probléma az volt, hogy London és a gyarmatok már egészen mást értettek ezeken a jogokon.

A képviselők 1774. szeptember 5-én ültek össze Philadelphiában, de nem az Independence Hallban, hanem a ma is álló Carpenters' Hallban.

A kongresszuson olyan nevek jelentek meg, amelyekkel hamarosan újra és újra találkozunk: George Washington, John Adams, Samuel Adams, Patrick Henry, John Jay és mások. 

A küldöttek hetekig vitatkoztak arról, hogyan reagáljanak a brit kormány intézkedéseire. Nem kiáltották ki a függetlenséget, ehelyett követelték a gyarmatok jogainak helyreállítását, és gazdasági nyomást próbáltak gyakorolni Nagy-Britanniára miközben megállapodtak a brit áruk széles körű bojkottjáról. És tettek még valami nagyon fontosat! Megállapodtak abban, hogy ha a helyzet nem rendeződik, 1775 májusában újra találkoznak. Azt akkor még nem tudták, hogy addigra már háború lesz.

A brit hatóságok tudták, hogy Massachusettsben a gyarmatosok fegyvereket és lőszert halmoznak fel. 1775. április 19-én brit katonák indultak Bostonból Concord felé, hogy lefoglalják a készleteket. Közben Lexingtonnál helyi milicistákkal találkoztak, ahol feszült szembenállás alakult ki. Aztán eldördült egy lövés. Máig nem tudni biztosan, ki lőtt először, de ez utána már mindegy is volt. Kitört a harc. Lexingtonnál és Concordnál brit katonák és amerikai milicisták csaptak össze és a brit egységeket visszavonulás közben is támadták.

Később ezt az első lövést úgy nevezték, hogy „the shot heard round the world”, vagyis „a lövés, amelyet az egész világ meghallott”.

Az amerikai függetlenségi háború ezzel elkezdődött. Az amerikaiak ekkor még mindig nem feltétlenül akartak függetlenséget. Tudom, ez furcsán hangzik, hiszen már harcoltak a brit hadsereggel, miközben még a brit király alattvalóinak tekintették magukat.

A korábbi megállapodásnak megfelelően a gyarmatok képviselői 1775 májusában ismét Philadelphiába érkeztek. Ez lett a Second Continental Congress (Második Kontinentális Kongresszus). 

Ekkor már más volt a helyzet, mert Massachusettsben fegyveres konfliktus zajlott. Valakinek irányítania kellett a gyarmatok közös ügyeit. A kongresszus ezért lassan egyfajta ideiglenes központi kormányként kezdett működni. És ezúttal már a Pennsylvania State House-ban tanácskoztak. Abban az épületben, amelyet ma Independence Hall néven ismerünk.  

Ebben az épületben kezdett ténylegesen kialakulni az a politikai szervezet, amelyből később az Egyesült Államok lett.

Eközben Massachusetts környékén már több ezer fegyveres gyarmatos gyűlt össze. Ezek azonban különböző gyarmati milíciák voltak. A kongresszus 1775 júniusában létrehozta a Continental Armyt, a Kontinentális Hadsereget. Ehhez azonban kellett egy főparancsnok is, és itt tér vissza a történetbe az a virginiai férfi, akivel a francia és indián háborúnál már találkoztunk, George Washington.

Washington katonai tapasztalattal rendelkezett, de a választásnak politikai jelentősége is volt.

A konfliktus központja Massachusetts volt. Ha egy új-angliai vezetőt választanak, könnyen úgy tűnhetett volna, hogy ez csak Massachusetts háborúja. Washington viszont Virginia küldötte volt. Egy déli gyarmat tekintélyes képviselőjének kinevezése azt üzente, hogy ez már nem Boston problémája, hanem ez a gyarmatok közös ügye. Washington elfogadta a megbízást, és elindult Massachusettsbe átvenni a hadsereg irányítását.

És most következik az egész korszak egyik legfurcsább epizódja. 1775 júliusában, miközben már harcok zajlottak, a kongresszus elküldte III. György királynak az Olive Branch Petition-t, az Olajág-petíciót.

A neve tökéletesen kifejezi azt a célt, hogy még egyszer megpróbálnak békét kötni. A gyarmatok azt üzenték, hogy hűségesek a királyhoz, és szeretnék helyreállítani a békét, III. György azonban nem volt különösebben fogékony erre. A király hamarosan hivatalosan is lázadóknak nyilvánította a gyarmatokat, ezzel pedig a két oldal közötti kompromisszum lehetősége egyre kisebb lett.

Franklin eközben még mindig Londonban próbált közvetíteni a gyarmatok és Nagy-Britannia között, mert továbbra is abban hitt, hogy a konfliktust a Brit Birodalmon belül is rendezni lehet.  Aztán 1774 januárjában Londonban történt valami, ami személyesen is mélyen érintette. 

Franklin megszerzett és Massachusettsbe továbbított néhány magánlevelet, amelyeket Thomas Hutchinson, Massachusetts királyi kormányzója írt. A levelekből az derült ki, hogy Hutchinson a gyarmati szabadságjogok korlátozását tartotta szükségesnek. A levelek kiszivárogtak és botrányt okoztak. 

Franklint Londonban a Privy Council (Titkos Tanács) előtt nyilvánosan, hosszasan támadták és megalázták. Nem sokkal később elveszítette postai tisztségét is. Ez nem azt jelenti, hogy másnap felébredt és azt mondta, hogy „oké, akkor legyen függetlenség”, de a Brit Birodalomhoz fűződő hite súlyosan megrendült. 

1775-ben visszatért Philadelphiába és szinte azonnal beválasztották a Második Kontinentális Kongresszusba. A korábbi közvetítőből lassan forradalmár lett.

A függetlenség gondolata még 1775 végén is túl radikális volt sok ember számára. Aztán 1776 januárjában megjelent egy mindössze 47 oldalas pamflet Common Sense (Józan ész) címmel.  Szerzője Thomas Paine volt, egy Angliából nem sokkal korábban Amerikába érkezett író. 

Nyilván kitaláljátok, ki segített neki abban, hogy Amerikába jöjjön? Persze, Benjamin Franklin, ki más? 

Paine nem bonyolult jogi nyelven írt, hanem lényegében azt a kérdést tette fel, hogy miért uralkodjon egy apró, távoli sziget egy egész kontinens fölött? És ennél is tovább ment, mert nemcsak a brit parlamentet támadta, hanem magát a monarchiát is. 

A Common Sense óriási példányszámban terjedt, és hatalmas szerepe volt abban, hogy a függetlenség gondolata néhány hónap alatt a politikai vita középpontjába kerüljön.

A kérdés már egyre kevésbé az volt, „Hogyan béküljünk ki Nagy-Britanniával?”, hanem inkább az, hogy „Miért tartozunk egyáltalán Nagy-Britanniához?”

1776 júniusára egyre több gyarmat támogatta a függetlenséget. Virginia küldötte, Richard Henry Lee június 7-én határozati javaslatot terjesztett a kongresszus elé. A lényege, hogy ezek az Egyesült Gyarmatok szabad és független államok, és jog szerint is azoknak kell lenniük. Ez volt a Lee Resolution (Lee indítvány). 

A kongresszus azonban még nem állt készen arra, hogy azonnal szavazzon Lee javaslatáról, ezért a döntést elhalasztották, közben pedig létrehoztak egy öttagú bizottságot, hogy elkészítse a függetlenséget indokló nyilatkozat tervezetét arra az esetre, ha a javaslatot elfogadják.  A bizottság tagjai: Thomas Jefferson, John Adams, Benjamin Franklin, Roger Sherman és Robert R. Livingston. Ők lettek a Committee of Five (Öttagú Bizottság). 

Feladatuk az volt, hogy elkészítsenek egy dokumentumot, amely elmagyarázza a világnak, hogy miért szakítanak a gyarmatok Nagy-Britanniával. A szöveg megírásának fő feladata a mindössze 33 éves Thomas Jeffersonra esett. 

Jefferson megírta a tervezetet, Adams és Franklin átnézték és javításokat javasoltak, majd a dokumentum a kongresszus elé került, ahol további módosításokat hajtottak végre rajta.

Ez lett a The Declaration of Independence, vagyis a Függetlenségi Nyilatkozat.

A dokumentum egyik legismertebb mondata, hogy „All men are created equal” vagyis: „Minden ember egyenlőnek teremtetett.” A Nyilatkozat szerint az emberek elidegeníthetetlen jogokkal rendelkeznek, köztük az élethez,  a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való joggal. A kormányzat hatalma pedig a kormányzottak beleegyezéséből származik. Ha egy kormány ezeket a jogokat tartósan megsérti, az embereknek joguk van megváltoztatni vagy megszüntetni. Ez 1776-ban elképesztően radikális politikai állítás volt. 

De van benne egy óriási ellentmondás is. A „minden ember egyenlőnek teremtetett” kijelentést olyan társadalomban fogalmazták meg, ahol emberek százezreit tartották rabszolgaságban, az őslakos népek jogait sem ismerték el egyenlőként, és a nők politikai jogai is erősen korlátozottak voltak. Ráadásul maga Jefferson is rabszolgatartó volt. 

Ez az ellentmondás végigkíséri az Egyesült Államok egész későbbi történetét.

Ugyanakkor éppen a Nyilatkozat egyenlőségről és természetes jogokról szóló mondataira hivatkoztak később újra és újra azok, akik azt követelték, hogy az ország valóban terjessze ki ezeket az elveket mindenkire.

És van itt még egy apró érdekesség is a sztoriban. Az amerikaiak július 4-én ünneplik a függetlenség napját. Pedig a kongresszus 1776. július 2-án szavazta meg magát a függetlenséget, amikor elfogadta Lee határozatát.

John Adams annyira biztos volt benne, hogy ez lesz a nagy nemzeti ünnep, hogy azt írta feleségének, Abigailnek: “a július 2-i napot a jövő generációi nagy évfordulóként fogják ünnepelni.” Majdnem eltalálta. 

Július 4-én pedig a kongresszus elfogadta a Függetlenségi Nyilatkozat szövegét, és ez a dátum került magára a dokumentumra. Ezért végül július 4. vált az amerikai függetlenség nemzeti ünnepévé. 

A híres festményeken úgy látjuk az alapító atyákat, mintha 1776. július 4-én mindannyian felsorakoztak volna és ünnepélyesen aláírták volna a dokumentumot. A valóság jóval prózaibb. A kongresszus július 4-én elfogadta a szöveget. A szépen pergamenre írt példányt később készítették el, és a legtöbb küldött augusztus 2-án írta alá. Néhány aláírás pedig még később került rá. Összesen 56 aláíró neve szerepel rajta. Közöttük természetesen Benjamin Franklin is, aki ekkor 70 éves volt, és ezzel a Függetlenségi Nyilatkozat legidősebb aláírója lett.  

Mindez a Pennsylvania State House földszinti üléstermében (Assembly Room)  történt, vagyis a mai Independence Hallban. Abban a teremben vitatkoztak, ott szavaztak és ott fogadták el a Függetlenségi Nyilatkozatot. 

Az épület akkor természetesen még nem „Independence Hall” néven szerepelt. Ezt a nevet csak később kapta történelmi jelentősége miatt. 

Amikor kívülről megnéztük, valójában annak az épületnek az udvarán álltunk, ahol 1776 nyarán a brit gyarmatok képviselői kimondták, hogy többé nem kívánnak a Brit Birodalom részei maradni. 

De fontos megjegyezni, hogy attól, hogy kimondták, még nem lettek automatikusan függetlenek. Nagy-Britannia ugyanis erre nem azt válaszolta, hogy „Rendben, sok sikert!” Hanem természetesen egy hosszú évekig tartó háború következett. 

Na, és most érkeztünk el ahhoz a tárgyhoz, ami miatt másnap reggel mi is visszamentünk. 🔔