A függetlenségért vívott harc során a 13 állam létrehozott egy közös kormányzati rendszert, amelyet a  Konföderációs Cikkelyek (Articles of Confederation) szabályoztak.

Csakhogy az alapító atyák annyira féltek egy túl erős központi hatalomtól (végül is éppen egy ilyen hatalom ellen lázadtak fel), hogy az új központi kormányt szinte használhatatlanul gyengére tervezték. Nem tudott közvetlenül adót kivetni, nem tudta megfelelően szabályozni az államok közötti kereskedelmet, nem volt önálló végrehajtó hatalma olyan formában, mint később az elnöknek. És ha pénzre volt szüksége, megkérhette az államokat, hogy ugyan legyenek szívesek befizetni.  Az államok pedig mondhatták, hogy kösz nem! És gyakran mondták is. 

A háborús adósságok közben még mindig ott voltak, az államok egymással is kereskedelmi vitákba keveredtek, külön pénzeket bocsátottak ki, a központi kormánynak pedig alig volt eszköze arra, hogy egységes gazdaságpolitikát érvényesítsen. Az új ország kezdett úgy kinézni, mint 13 félig különálló ország laza szövetsége és lassan egyre több vezető jutott arra a következtetésre, hogy „Ez így nem fog működni.”

1787-ben ezért küldöttek érkeztek ismét Philadelphiába. És pontosan ugyanabban a teremben ültek össze, ahol tizenegy évvel korábban elfogadták a Függetlenségi Nyilatkozatot, a Pennsylvania State House-ban, vagyis a mai Independence Hallban.

Eredetileg csak annyi lett volna a feladatuk, hogy kijavítsák a Konföderációs Cikkelyeket. Aztán becsukták az ajtókat és az ablakokat, és megállapodtak abban, hogy a vitáikról nem beszélnek nyilvánosan. Ez azért volt fontos, mert így szabadabban lehetett vitatkozni, változtatni vagy akár visszavonni korábbi álláspontokat anélkül, hogy minden mondat másnap megjelent volna az újságban. Aztán végül úgy döntöttek, hogy nem javítgatják tovább a régi rendszert, hanem írnak egy teljesen újat. Ezzel kezdődött az 1787-es Alkotmányozó Konvenció (Constitutional Convention). 

És itt már azt is értjük, miért kellett egyáltalán alkotmány. 

A konvenció elnökének egyhangúlag George Washingtont választották. Az ő jelenléte már önmagában hatalmas súlyt adott az eseménynek. 

Washington a függetlenségi háború hőse volt, és sokan bíztak benne. Ott volt James Madison is, aki később az „alkotmány atyja” néven vált ismertté. És természetesen Benjamin Franklin, aki ekkor már 81 éves volt, a konvenció legidősebb tagja, és egészségi állapota sem volt jó, de még mindig ott ült a teremben. Az egyetlen eredeti állam, amely nem küldött delegációt, Rhode Island volt. 

Az amerikaiak alig néhány éve szabadultak meg egy olyan rendszertől, amelyet túlzottan központosítottnak és önkényesnek tartottak. Ezért féltek egy erős központi kormánytól. Ugyanakkor már megtapasztalták azt is, milyen az, amikor a központi kormány túl gyenge. A feladat tehát lényegében az volt, hogyan lehet elég erős kormányt létrehozni ahhoz, hogy működjön, de ne olyan erőset, hogy zsarnoksággá váljon.

Erre próbált választ adni az amerikai alkotmány. Az egyik legfontosabb elv a hatalmi ágak szétválasztása (separation of powers) lett. A szövetségi hatalmat három részre osztották. Törvényhozó hatalom – Kongresszus (Congress),  végrehajtó hatalom – elnök (President), bírói hatalom – Legfelsőbb Bíróság (Supreme Court) és a szövetségi bíróságok. 

A lényeg az volt, hogy egyik ág se legyen mindenható. Ehhez társult a fékek és ellensúlyok (checks and balances) rendszere. 

A rendszerben az egyes hatalmi ágak különböző módokon korlátozhatják egymást: a Kongresszus törvényt hoz, az elnök megvétózhatja, a Kongresszus megfelelő többséggel felülírhatja a vétót. Ehhez később a bírósági gyakorlatban az is társult, hogy a bíróságok vizsgálhatják, összhangban vannak-e a törvények az alkotmánnyal.

Nem az volt a cél, hogy minden gyorsan menjen, hanem az, hogy ne lehessen túl könnyen visszaélni a hatalommal. Az egyik legnagyobb vita arról szólt, hogyan képviseljék az államokat a törvényhozásban. A nagyobb államok azt mondták, hogy a lakosságszám alapján legyen képviselet. Logikusnak tűnt, ahol több ember él, annak legyen több képviselője. A kisebb államok viszont attól féltek, hogy így Virginia, Pennsylvania és a többi nagy állam egyszerűen elnyomja őket. Ők azt akarták, hogy minden állam ugyanannyi szavazattal rendelkezzen. A konfliktus komoly volt. 

A megoldás végül a Nagy Kompromisszum (Great Compromise vagy más néven Connecticut Compromise) lett. Létrehoztak egy kétkamarás Kongresszust.

A Képviselőházban (House of Representatives) a képviselet a lakosság arányában történik. A Szenátusban (Senate) viszont minden állam egyenlő képviseletet kap. Ma minden államot két szenátor képvisel. Tehát például Kalifornia jóval több képviselőt küld a Képviselőházba, mint Wyoming, de a Szenátusban mindkettőnek pontosan két szenátora van.

És itt jön az alkotmány egyik legsötétebb kompromisszuma … 

A rabszolgaság kérdését nem lehet megkerülni. A déli államok gazdaságának jelentős része rabszolgasorba kényszerített emberek munkájára épült. A képviselet meghatározásánál felmerült a kérdés, beleszámítsák-e a rabszolgasorban élő embereket az állam lakosságába?

A rabszolgatartó államok küldöttei érdekében állt, hogy beleszámítsák őket, hiszen így több képviselőhöz jutottak volna, miközben politikai jogokat természetesen nem kívántak biztosítani számukra. Az északi küldöttek ezt az ellentmondást kifogásolták. 

A kompromisszum az úgynevezett háromötödös kompromisszum (Three-Fifths Compromise) lett. A képviselet és bizonyos közvetlen adók kiszámításánál öt rabszolgasorban tartott ember három főnek számított.  Ez nem azt jelentette, hogy bárki filozófiai értelemben „háromötöd embernek” nyilvánította őket. 

De a rendszer ténylegesen úgy használta fel a rabszolgasorban élő emberek számát, hogy politikai hatalmat adott azoknak az államoknak és rabszolgatartóknak, akik közben megtagadták tőlük az alapvető jogokat. 

Az alkotmány emellett a rabszolgakereskedelem kérdésében is kompromisszumot kötött. A Kongresszus 1808 előtt nem tilthatta meg a rabszolgasorba kényszerített emberek külföldről történő behozatalát. Vagyis az új ország egyszerre fogalmazott meg rendkívül modern elképzeléseket szabadságról, köztársaságról és népképviseletről, miközben súlyos igazságtalanságot épített bele saját politikai rendszerébe.

Ez később újra és újra visszatért az amerikai történelemben, végül pedig hozzájárult a polgárháborúhoz is. 

Kell egy elnök is. De milyen? Ez szintén kényes kérdés volt. Az amerikaiak éppen megszabadultak egy királytól és nem akartak egy újabbat. De azt is látták, hogy egy működő országnak szüksége van valakire, aki végrehajtja a törvényeket és vezeti a kormányzatot. Így született meg az elnöki tisztség. Az elnök nem örökli a hatalmát, hanem választják. Határozott időre kap mandátumot, nem alkothat egyedül törvényeket és a hatalmát más intézmények korlátozzák.

Abban azonban már korántsem volt egyetértés, hogyan válasszák meg az elnököt. Felmerült a Kongresszus általi és a közvetlen választás lehetősége is, végül pedig több elképzelés közötti kompromisszumként megszületett az egyik ma is sokat vitatott intézmény, az Elektori Kollégium (Electoral College).

Az államok elektorokat kapnak, és technikailag ezek az elektorok választják meg az elnököt. A rendszer kompromisszum volt több elképzelés között, és természetesen azóta rengeteget változott a tényleges működése, de a lényege ma is az 1787-es alkotmányból ered.

Az alkotmány nem szüntette meg az államokat. Ehelyett létrehozta a föderalizmus (federalism) rendszerét. Bizonyos hatáskörök a szövetségi kormányhoz kerültek, mások az államoknál maradtak. Ez az oka annak, hogy az Egyesült Államokban ma is rengeteg kérdésben jelentősen eltérhetnek az egyes államok törvényei. 

Az USA tehát nem egyszerűen egy központilag irányított ország, hanem szövetségi állam. És ennek az alapja 1787-ben született meg Philadelphiában.

Az alkotmány első három szava pedig talán az egész dokumentum legismertebb része: WE THE PEOPLE („Mi, a nép...”) 

Ez óriási jelentőségű mondat. Nem „Mi, az államok.”, nem “Mi, a király alattvalói.” Hanem: „Mi, a nép.” A gondolat szerint a kormányzat legitim hatalma végső soron a néptől származik. Persze hogy 1787-ben pontosan kit tekintettek teljes jogú politikai „népnek”, az jóval szűkebb kör volt, mint ma, de az elv megszületett.

A tanácsteremben (Assembly Room), ahol a küldöttek hónapokon keresztül tanácskoztak, George Washington székének háttámláján egy félig látható nap díszítés volt. Franklin a konvenció során többször nézte ezt a napot, és azon gondolkodott, vajon felkelő vagy lenyugvó napot ábrázol-e.

Franklin számára konvenció végére a nap már nem egy bizonytalan kísérlet alkonyát, hanem egy új korszak kezdetét jelképezte. Ez a szék ma is ott áll az Independence Hall tanácstermében. 

Négy hónapnyi vita, kompromisszum és alkudozás után elkészült a dokumentum. 1787. szeptember 17-én 39 küldött írta alá az Egyesült Államok alkotmányát.

De nem mindenki volt elégedett, néhány küldött megtagadta az aláírást, mások már korábban hazamentek és Franklin maga sem állította, hogy tökéletes lett. Sőt, nagyjából azt mondta a többieknek, hogy nem ért egyet minden részével, de abban sem lehet biztos, hogy később nem változtatja meg a véleményét. Azt kérte, hogy saját fenntartásaik ellenére is támogassák a dokumentumot, mert szerinte ennél jobb rendszert valószínűleg nem tudnak létrehozni.

Az aláírás csak az első lépés volt. A dokumentum kimondta, hogy az alkotmány akkor léphet  hatályba, ha a tizenhárom államból legalább kilenc ratifikálja. Ezzel pedig elkezdődött az egész országot átfogó politikai vita.

Az alkotmány támogatói föderalisták (Federalists), ellenzői pedig antiföderalisták (Anti-Federalists) néven váltak ismertté.

Az antiföderalisták egyik legfontosabb félelme az volt, hogy az új szövetségi kormány túl erős lesz. Ismerős probléma? Pontosan ettől féltek már az elején is.  

És volt egy különösen komoly kifogásuk, mégpedig, hogy  az alkotmány nem tartalmazott külön felsorolást az állampolgárok alapvető jogairól. Hol van a szólásszabadság? A vallásszabadság? Mi védi az embereket az önkényes házkutatástól? Mi akadályozza meg a kormányt abban, hogy ezeket a jogokat elvegye? A ratifikáció érdekében a föderalisták végül megígérték, hogy lesz külön jognyilatkozat.

1788 júniusában New Hampshire kilencedik államként ratifikálta az alkotmányt. Megvolt a szükséges szám, az új rendszer életbe léphetett. Virginia és New York nem sokkal később csatlakozott.

És természetesen kellett az új rendszer első elnöke. Nem volt túl nagy meglepetés, kit akart szinte mindenki. Az Elektori Kollégium 1789-ben egyhangúlag George Washingtont választotta az Egyesült Államok első elnökévé.

De Washington első beiktatása nem Philadelphiában volt, hanem New York Cityben. Az új szövetségi kormány székhelye kezdetben szintén New York volt. New York azonban csak rövid ideig maradt főváros.

1790-ben megszületett a székhelytörvény (Residence Act), amely eldöntötte, hogy az Egyesült Államoknak új, állandó fővárost építenek a Potomac folyó mellett. Ebből lett később Washington, D.C.

Csakhogy egy teljesen új várost nem lehet egyik napról a másikra felépíteni, ezért kellett egy ideiglenes főváros. A választás pedig Philadelphiára esett. 1790–1800 között Philadelphia lett az Egyesült Államok fővárosa. 

Joggal kérdezhetnétek, hogy ha Philadelphia ennyire fontos volt, miért nem maradt főváros?

Első ránézésre teljesen logikus lenne, hiszen Philadelphia nagy város volt, ráadásul gazdaságilag fontos. Itt született a Függetlenségi Nyilatkozat, itt írták az alkotmányt. 

Miért építettek akkor egy teljesen új fővárost? A válasz politika és kompromisszum. Az északi és déli államok között komoly vita zajlott többek között a függetlenségi háborúból maradt államadósságok rendezéséről. Alexander Hamilton, Washington pénzügyminisztere azt akarta, hogy a szövetségi kormány vállalja át az államok háborús adósságait. Ez elsősorban több északi államnak kedvezett, a déli politikusok közül sokan ellenezték. 

Közben arról is vita folyt, hol legyen az ország állandó fővárosa. Végül megszületett az egyik leghíresebb politikai alkuk egyike, amelyet gyakran 1790-es politikai kompromisszum (Compromise of 1790) néven emlegetnek.

A megállapodás lényege leegyszerűsítve az volt, hogy Hamilton adósságátvállalási terve megkapja a szükséges politikai támogatást, cserébe az állandó szövetségi főváros délebbre, a Potomac folyó mellé kerül. Így született  meg később Washington, D.C.

Aztán teljesült a ratifikáció során tett ígéret is. A Kongresszus 1789-ben tizenkét alkotmánymódosítást küldött az államoknak ratifikálásra, amelyek közül 1791-ben tízet ratifikáltak. Ezeket együtt úgy nevezzük, hogy Bill of Rights (Jogok Nyilatkozata). 

Ide tartozik többek között a vallásszabadság,  a szólásszabadság, a sajtószabadság, a gyülekezési jog, a fegyvertartáshoz kapcsolódó második alkotmánykiegészítés (Second Amendment), az indokolatlan házkutatás elleni védelem, valamint több büntetőeljárási garancia.

Az is egy nagyon fontos különbség, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat (Declaration of Independence) nem ugyanaz, mint az alkotmány (Constitution). 

A Függetlenségi Nyilatkozat azt mondta meg miért szakítanak Nagy-Britanniával, az Alkotmány  azt mondja meg, hogyan működjön az Egyesült Államok kormánya. A Jogok Nyilatkozata (Bill of Rights) pedig azt rögzíti, mely alapvető jogokat nem sérthet meg egyszerűen a szövetségi kormány.

Három külön dokumentum, három külön történelmi pillanat és bármelyik nélkül egészen máshogy nézne ki ma az Egyesült Államok.

És ezzel visszaértünk a National Constitution Centerhez, mely nem véletlenül áll éppen itt. Néhány percnyi sétára található attól a terem­től, ahol 1787-ben megírták az Egyesült Államok alkotmányát.

A múzeum pedig nemcsak magát a történelmi dokumentumot mutatja be, hanem azt is, hogyan értelmezték, módosították és alkalmazták az elmúlt több mint két évszázadban. Mert az 1787-es alkotmány, természetesen számos módosítással, ma is az Egyesült Államok legfőbb jogi dokumentuma.

Az amerikaiak nem írtak azóta egy teljesen új alkotmányt. Még mindig abból a rendszerből indulnak ki, amelyet azon a forró philadelphiai nyáron Washington, Franklin, Madison és a többiek hónapokon át vitattak az Independence Hall zárt ajtói mögött.

De mielőtt végleg elhagynánk ezt a környéket, hangsúlyozzuk még egyszer, hogy tíz éven át ez a város volt a főváros. Innen irányították az Amerikai Egyesült Államokat, itt dolgozott az elnök, itt ülésezett a Kongresszus és itt működött a Supreme Court.

George Washington elnökségének nagy részét Philadelphiában töltötte, és utódja, John Adams is itt kezdte meg elnöki ciklusát. Ráadásul mindez nagyon kis területen koncentrálódott.

Az Independence Hall mellett álló Congress Hallban ülésezett a Kongresszus, lent a Képviselőház, fent a Szenátus. A közeli Old City tehát egy rövid időre szó szerint az új ország politikai központja lett.

Washington elnökként egy házban lakott a Market Streeten, az Independence Hall közelében. Az épület ma már nem áll, de helyén található a President's House Site emlékhely. 

És itt Philadelphia történetének egy olyan részéhez érkezünk, amely nagyon jól megmutatja az új ország alapvető ellentmondását. Pennsylvania 1780-ban elfogadott egy törvényt a rabszolgaság fokozatos felszámolásáról.  A törvény egyik rendelkezése komoly problémát jelentett Washington számára. A más államokból érkező rabszolgatartók által Pennsylvaniába hozott rabszolgasorban tartott emberek bizonyos feltételek mellett hat hónapnyi folyamatos pennsylvaniai tartózkodás után igényt tarthattak a szabadságukra.

Washington pedig rabszolgatartó volt, ezért elnöki háztartásának rabszolgasorban tartott tagjait időnként Pennsylvania határain kívülre küldte, mielőtt letelt volna a hat hónap, majd visszahozta őket. Vagyis az Egyesült Államok első elnöke tudatosan próbálta megkerülni Pennsylvania rabszolgaságellenes törvényének hatását. 

Az elnöki házban kilenc rabszolgasorban tartott ember dolgozott különböző időszakokban. Egyikük, Ona Judge, 1796-ban megszökött Washington philadelphiai háztartásából. Washington megpróbálta visszaszerezni, de nem sikerült neki. Ona Judge élete hátralévő részét szabad emberként élte New Hampshire-ben. 

Ez a történet azért különösen erős, mert alig néhány lépésre történt attól a helytől, ahol tizenöt évvel korábban elfogadták a mondatot, mely szerint „All men are created equal.” 

Philadelphia története tele van ilyen ellentmondásokkal.

Közben Benjamin Franklin is hazatért Franciaországból. 1785-ben, közel egy évtizednyi diplomáciai szolgálat után érkezett vissza Philadelphiába. Már idős és beteg volt, de még mindig aktívan részt vett a közéletben. És életének végén egy különösen érdekes ügyben szólalt fel, a rabszolgaság eltörléséért. Franklin fiatalabb korában maga is birtokolt rabszolgasorban tartott embereket, és újságjában rabszolga-kereskedelemmel kapcsolatos hirdetések is megjelentek. Nézetei azonban az évtizedek során jelentősen megváltoztak. Élete végére a Pennsylvania Society for Promoting the Abolition of Slavery (Pennsylvaniai Társaság a rabszolgaság eltörléséért) elnöke lett. 

1790-ben a szervezet petíciót nyújtott be az új amerikai Kongresszusnak, amelyben a rabszolgaság megszüntetését és a rabszolga-kereskedelem felszámolását sürgette. Franklin aláírása ott szerepelt rajta. Néhány héttel később 1790. április 17-én, 84 éves korában hunyt el Philadelphiában.  Temetésén hatalmas tömeg vett részt. 

A pénztelen 17 éves fiú, aki három kenyérrel a hóna alatt sétált be Philadelphiába, végül ugyanebben a városban fejezte be az életét, közben pedig segített létrehozni azt az országot, amelynek történetét ma Philadelphia utcáin követhetjük végig.

1792-ben az új ország vezetőinek egy újabb problémát kellett megoldaniuk. Volt ország, volt alkotmány, volt elnök, de kellett egy egységes pénzrendszer is.

A gyarmati időszakban és a függetlenség első éveiben rengeteg különféle pénz forgott: brit, spanyol és más külföldi érmék, illetve különböző papírpénzek.

Az 1792-es pénzverési törvény (Coinage Act) létrehozta az amerikai pénzrendszer alapjait és Egyesült Államok pénzverdéjét (United States Mint), természetesen itt, Philadelphiában. 

Mivel ez volt a főváros, teljesen logikus választás volt. Az első pénzverde 1792-ben épült fel, és ez lett az első, az új amerikai szövetségi kormány által emelt középület. 1793-ban megindult az érmék rendszeres gyártása. A ma látható philadelphiai pénzverde természetesen már nem ez az eredeti épület. A város pénzverdéje többször költözött, a jelenlegi épület a negyedik philadelphiai pénzverde, de ugyanannak az intézménynek a történetét folytatja, amelyet itt hoztak létre 1792-ben.

Így az az épület, amely mellett hazautazásunk délelőttjén még gyorsan elsétáltunk, szintén közvetlenül kapcsolódik az Egyesült Államok első éveihez.

Alig egy évvel később azonban katasztrófa sújtotta a fővárost. 1793 nyarán sárgalázjárvány tört ki Philadelphiában. A betegség terjedésének valódi okát akkor még nem ismerték. Ma már tudjuk, hogy a sárgalázat vírus okozza, amelyet fertőzött szúnyogok terjesztenek. A 18. századi orvosok azonban ezt nem tudhatták és a járvány gyorsan terjedt. A város lakossága ekkor körülbelül 50 000 fő volt, közülük nagyjából 20 000 ember elmenekült Philadelphiából.

Valószínűleg mintegy 5 000 ember meghalt, az ország fővárosa pedig gyakorlatilag megbénult.

George Washington is elhagyta egy időre a várost. A betegek ápolásában különösen fontos szerepet vállalt Philadelphia szabad fekete közössége, többek között Richard Allen és Absalom Jones vezetésével. Egy téves korabeli elképzelés szerint a fekete emberek kevésbé voltak fogékonyak a betegségre, ezért segítségüket kérték a betegek ellátásában. De ők természetesen ugyanúgy megbetegedhettek, mégis rengetegen segítettek ápolóként, sírásóként és más nélkülözhetetlen feladatokban. A járvány végül az őszi hideg beköszöntével és ezzel a szúnyogpopuláció visszaesésével csillapodott.

Miközben Philadelphia az ország ideiglenes fővárosaként működött, a Potomac partján már épült az új, állandó szövetségi főváros. 1792-ben megkezdődött az elnöki ház (President's House, a későbbi White House) építése. 1793-ban letették a United States Capitol alapkövét. 1800-ra pedig a szövetségi kormány megkezdte a költözést. John Adams lett az első elnök, aki 1800-ban beköltözött a még nem teljesen elkészült President's House-ba. A Kongresszus Washingtonban kezdett ülésezni és ezzel Philadelphia tízéves fővárosi időszaka véget ért.

De addigra a város már olyan szerepet játszott az Egyesült Államok történetében, amit többé semmilyen fővárosi cím elvesztése nem tudott megváltoztatni.

A maratoni történelemóra végéhez közeledve lassan megérthetjük, hogy miért nevezik Philadelphiát Amerika szülőhelyének (Birthplace of America). 

Szinte egymásra rétegződnek itt az ország születésének nagy pillanatai. A gyarmatok közös politikai fellépése, a Függetlenségi Nyilatkozat, az alkotmány megszületése és az új szövetségi kormány első évei mind szorosan kapcsolódnak Philadelphiához. 

A Liberty Bell, Independence Hall, Christ Church, Franklin sírja, Betsy Ross háza, az Arch Street Friends Meeting House és a régi Philadelphia utcái elsőre különálló látnivalóknak tűnnek. Ha azonban ismerjük a mögöttük lévő történetet, egyszer csak összeállnak.

William Penn vallási toleranciára épülő gyarmatából létrejött egy virágzó város. Ide érkezett a 17 éves Benjamin Franklin. A város az amerikai gyarmatok egyik legfontosabb központjává nőtt. Amikor a gyarmatok összevesztek Nagy-Britanniával, itt találkoztak. Amikor kimondták a függetlenséget, itt tették. Amikor kiderült, hogy az első kormányzati rendszer nem működik, ide jöttek vissza, és megírták az alkotmányt. Majd innen irányították az új országot annak első évtizedében. 

Mi először végigsétáltunk ezeken a helyeken és csak később kezdtük igazán összerakni, mi minden történt körülöttünk. Tudtunk egyet s mást a történelemből is, de csak most így utólag próbáltam összeszedni, hogy is nézett ki ez az egész a valóságban. Az biztos, hogy itt tényleg szó szerint végig lehet sétálni az ország születésének történetén. 

Elég nagy munka volt így összerakni ezt az egészet, de végre most már értem, mi mi után és miért úgy történt, ahogy. 

Egyszer az amerikai választási rendszert is megpróbálom majd kibogozni!