Az állam nyugati részén található hegyvidéki területeket leszámítva, Észak-Karolina nem tartozik az „igazi téli államok” közé. Nincs állandó hótakaró, nincsenek hóra berendezkedett városok, és a legtöbb tél inkább hűvös, esős, semmint fagyos. Sőt, néha kifejezetten meleg van. Nem egyszer volt már 20-25 fok is decemberben/januárban.
Éppen ezért amikor mégis jég érkezik, az sokkal mélyebben beleég a helyiek emlékezetébe.
A mostani téli vihar kapcsán a hírek két korábbi eseményt emlegetnek: az 1978-as és a 2002-es jeges vihart. Nem véletlenül.

Az előző posztban már volt szó róla, de nézzük meg újra, miért különösen veszélyesek a jeges viharok Észak-Karolinában?

• az ónos eső jégréteget képez minden felületen
• a fák (amelyek itt nagyok, lombosak, sokszor még télen is „nehezek”) nem bírják el a plusz súlyt
• az elektromos vezetékek gyakran fák között futnak
• az utak, hidak, felüljárók nem sózásra és hóeltakarításra vannak optimalizálva

Egy komolyabb jeges vihar tehát itt nem csak időjárási esemény, hanem infrastruktúra-krízis is egyben.
A 1978-as tél az egész Egyesült Államban emlékezetes volt, de Észak-Karolinában különösen azért, mert korai és szokatlanul erős ónos esővel érkezett.
1978 januárjában hideg levegő áramlott le északról. A fölötte érkező csapadék esőnek indult, de a felszínen azonnal megfagyott és Charlotte és a Piedmont régió a jég fogságába esett.

Ennek következtében az utak járhatatlanná váltak, rengeteg közlekedési baleset történt (szerintünk alapból sem tudnak jól vezetni, hát még ha télies körülmények vannak. Arról nem szólva, hogy a jég önmagában is nagyon veszélyes), faágak és vezetékek szakadtak le, sok helyen több napig tartó áramszünet volt.
Ugyanakkor ez az esemény még nem volt olyan pusztító, mint később a 2002-es vihar, de kollektív ébresztőként működött. Kiderült ugyanis, hogy a délkeleti államok nincsenek felkészülve a jégre.
2002. decemberében érkezett a „nagy jeges vihar”, amit Charlotte sosem felejt el.
A helyiek egyszerűen így emlegetik: „That ice storm.”
December elején hosszú órákon át tartó ónos eső hullott. A jégréteg vastagsága sok helyen elérte az 1–2 centimétert is. Ráadásul sok fán még rajta voltak a levelek, ami tovább növelte a terhelést.
A fák persze ezt nem bírták és tömegesen szakadtak le a hatalmas ágak, teljes fák dőltek az utakra, házakra, vezetékekre. Charlotte utcái szinte felismerhetetlenné váltak.
Több mint egymillió ember maradt áram nélkül. Sok háztartásban napokig nem volt fűtés. Egyes környékeken egy hétig vagy még tovább tartott a helyreállítás. Ez volt az egyik legsúlyosabb energetikai és közmű-krízis, amit a régió valaha átélt.
Voltak lakónegyedek, melyek megközelíthetetlenné váltak, iskolák és munkahelyek zártak be, a város gyakorlatilag leállt. Sokan még ma is emlékeznek a csendes, jéggel borított utcák látványára.
Ez a vihar nemcsak fizikai, hanem lelki nyomot is hagyott.
A 2002-es esemény után Észak-Karolinában komolyabb fa-karbantartási programok indultak, az energiaszolgáltatók jobban felkészültek a jégterhelésre és a lakosság is tudatosabb lett.

Amikor a meteorológusok ma a 1978-as és 2002-es viharokat emlegetik, mindig hangsúlyozzák, hogy nem pánikkeltés a céljuk, hanem egyszerűen az, hogy az emberek felkészültek legyenek.
Több videót is megnéztem és azt mondták, hogy ezek a jeges viharok komolyabb károkat tudnak okozni, mint a hurrikánok. Szerintem főleg azért is, mert ezekre ezek a déli államok tényleg nincsenek felkészülve. Itt ritka az ilyen időjárás.

Ahogy az előző posztban is mondtam, inkább legyünk felkészülve mindenre, mint hogy váratlanul nagyobb baj érkezzen!

Szóljanak a hírek inkább a felkészülésről, mint tragédiákról!