No Kings

Az Egyesült Államokban időről időre visszatér egy furcsa, elsőre szinte hihetetlen jelenség, méghozzá az, amikor a kormány egyszerűen „leáll”. Nem politikai értelemben, hanem szó szerint. Ilyenkor az állam egy része nem működik, mert nincs rá pénz.
Ezt hívják kormányzati leállásnak (shutdown), ami akkor következik be, amikor a Kongresszus nem tud megegyezni a költségvetésről. És bár kívülről ez egy távoli, washingtoni politikai vita, a hatása nagyon is kézzelfogható.
Erről a témáról korábban már írtunk, de mivel sajnos ismét aktuális, ezért jöjjön egy újabb felvonás.

Egy ilyen leállás során több százezer szövetségi alkalmazott kerül bizonytalan helyzetbe. Vannak, akiket fizetés nélküli szabadságra küldenek, másoknak viszont dolgozniuk kell tovább, fizetés nélkül.
És itt jön képbe az egyik legérzékenyebb pont (a jelenlegi külpolitikai helyzet miatt, szerintem triplán is legérzékenyebb), a repülés.
A reptereken ugyanis nem állhat meg az élet. Ezért a Transportation Security Administration (TSA) dolgozói „essential” munkavállalóknak számítanak, vagyis nekik akkor is menniük kell dolgozni, ha éppen nem kapnak fizetést. Ez pedig komoly feszültséget szül.
Nem egyszer előfordult már, hogy a TSA dolgozók közül sokan beteget jelentettek, vagy egyszerűen nem mentek be dolgozni, mert nem engedhették meg maguknak, hogy fizetés nélkül dolgozzanak. Ennek számos következménye van, mint például hosszú sorok, lelassult ellenőrzések, ideges utasok, vagyis egy nagyon törékeny rendszer.
Egy ilyen helyzetben az ember rádöbben, hogy az állam működése mennyire sok apró láncszemen múlik.
Rengeteg TSA dolgozó hiányzik jelenleg a rendszerből és ez nagyon meglátszott az elmúlt hetekben a nagyobb repülőtereken.
Kezdve azzal, hogy a zavaros külpolitikai események miatt nagyon sok reptéren volt például bombariadó, amelyek miatt komplett reptereket kellett órákra lezárni és evakuálni. (Itt a wilmingtoni reptéren is volt. 😣)
Vannak olyan repterek, ahol azt írták, hogy belföldi járat esetén is 4 (!!!!) órával hamarabb menjél ki. Volt aki 8 órát állt sorban a biztonsági ellenőrzése várva. A világ legforgalmasabb repülőterén, Atlantában például kint az utcán állt a sor vége a biztonsági ellenőrzéshez. Nonszensz állapotok!!
És le a kalappal azok előtt a dolgozók előtt, akik fizetés nélkül is beálltak és végezték a munkájukat, hogy az emberek eljussanak A-ból B-be. Az ő munkájuk jelenleg különösen fontos szerintünk.
És döbbenetes, hogy egy ekkora országban egyáltalán létezik ez a baromság, hogy megegyezés hiányában a dolgozók nem kapnak fizetést. Nevetséges!
Ahogy azt is nevetségesnek tartom, hogy az utasoktól várják azt, hogy “támogassák” a TSA dolgozókat. A repülőjegyek árképzését is felháborítónak tartom, még akkor is, ha az első osztályra is azonnal elkelnek a jegyek. (Attól még irtó nagy lehúzás…). És hogy az emberekre akarnak nyomást gyakorolni, hogy szánják meg szegény dolgozókat. Ez nem a kisemberek dolga! Akiknek a dolga, azok meg kb. tojnak a dolgozóikra!
És ezt nem azért mondom, mert mondjuk nem vennénk szívesen akár egy ajándékutalványt (pénzt állítólag nem fogadhatnak el) a TSA dolgozóknak, hanem mert mindig mindenben a kisembereket akarják tovább nyúzni, ahelyett, hogy a kormányok normálisan végeznék a dolgukat (bármelyik országra igaz ez a gondolatsor).
Most egyébként állítólag az elnök aláírt valami rendeletet és végre kapnak fizetést majd. (Ha jól tudom, most február 14-e óta nem kaptak.)
Egyébként épp most olvastam, hogy a Delta Airlines a kongresszus dolgozói és egyéb törvényhozók számára megszüntette a VIP-rangsorolást a repülőtereken, és ennek következtében ugyanúgy sorba kell állniuk, mint mindenki másnak. (Már amelyik ugye nem magángéppel repked… Remélem, a többi légitársaság is követi majd a példát!)

És miközben Washingtonban a politikai huzavona zajlik, az utcákon egy egészen más típusú feszültség válik láthatóvá. Az elmúlt napokban ismét megjelentek a „No Kings” tüntetések (március 28-án volt a “hivatalos”), amelyek már nemcsak az Egyesült Államokban, hanem több országban is feltűntek.

A név beszédes: „No Kings”, vagyis „nem akarunk királyokat”.
Ez a jelszó egy nagyon amerikai alapgondolatból indul ki. Abból, hogy az ország eredetileg éppen a monarchiával szemben határozta meg önmagát.

A tüntetések résztvevői általában azt hangsúlyozzák, hogy a hatalom nem koncentrálódhat egyetlen személy kezében, és hogy a demokratikus intézményeknek kell működniük, nem pedig személyi kultuszoknak.

És bár ezek a megmozdulások nem kötődnek hivatalosan semmilyen történelmi évfordulóhoz vagy konkrét személyhez, az, hogy már több hullámban és több országban is megjelentek, azt mutatja, hogy egy szélesebb, nemzetközi hangulat részei. Egyfajta globális reakció arra az érzésre, hogy sok helyen elmosódnak a határok a demokratikus vezetés és a „túl erős” központi hatalom között.

Számomra az a legérdekesebb, hogy ezek a tüntetések már nem maradnak meg az amerikai belpolitika keretein belül. Ahogy egykor az amerikai kultúra, filmek, zene, életstílus átlépte a határokat, úgy tűnik, ma már a politikai tiltakozás formái is „utaznak”.

Talán lehet mondani, hogy ez már nem is szimplán csak egy tüntetés, hanem inkább egy jelenség. Ha egyetlen számot kellene mondani, ami megmutatja, mi történt 2026. március 28-án, akkor ez az: kb. 8–9 millió ember.

A mostani, immáron harmadik „No Kings” hullámban több mint 3 300 esemény zajlott, mind az 50 államban volt megmozdulás és világszerte is, legalább 15+ országban. Az összlétszám pedig 8 millió fölé ment, egyes becslések szerint akár 9 millió közelébe.

Több forrás szerint ez lehetett az amerikai történelem legnagyobb egyetlen napos tiltakozása.

Tavaly nyáron kb. 5 millió, ősszel pedig kb. 7 millió ember ment utcára. Ez mindenféle értelemben egy felfelé ívelő trend.

És hogy hol voltak a legtöbben? A számok önmagukban is beszédesek. Több mint 200 000 ember ment utcára a Twin Cities (Minnesota) környékén. És hogy miért pont itt volt a legnagyobb tömeg? A válasz nem egyetlen ok, hanem egy hónapok óta íródó történet.

Minnesota az elmúlt években az egyik legaktívabb civil központ lett az Egyesült Államokban. A Minneapolis–Saint Paul régió szinte „reflexből” reagál, ha társadalmi feszültség jelenik meg. Itt nem csak beszélnek a dolgokról, hanem kimennek az utcára.

2026 januárjában több olyan incidens is történt szövetségi bevándorlási akciók során, amelyek alapjaiban rázták meg a helyi közösséget. Lövöldözések, halálesetek, ellentmondásos hivatalos verziók, hiányzó vagy vitatott bizonyítékok. Az emberek egy része pedig úgy érezte, hogy nem kapnak egyértelmű válaszokat arra, mi történt valójában.

Minnesota egyfajta gyújtóponttá vált. És amikor ehhez hozzáadódik egy országos (majd globális) jelszó, mint a „No Kings”, akkor a két dolog, vagyis a helyi feszültség és az általánosabb rendszerkritika összeér. Ez pedig már képes tömeget csinálni. És talán ezért is olyan beszédes, hogy nem New Yorkban vagy Kaliforniában volt a legnagyobb megmozdulás, hanem itt, Amerika szinte szó szerinti közepén.

New Yorkban több tízezer ember volt, Washington, Chicago, San Francisco városaiban pedig összesen több százezres nagyságrend. Ami igazán új, hogy nem csak „liberális nagyvárosokban” volt tömeg, hanem kisvárosokban, konzervatív államokban, sőt, külföldön is (Párizs, Koppenhága, Sydney stb.) Azt olvastam, hogy Oklahomában - ahol állítólag minden megye a jelenlegi elnökre szavazott -, több mint 200 000-ren tüntettek.

És ami még szerintem fontos ebből, hogy ez már nem “csak” belpolitika. A tüntetések egyik fő témája ugyanis a 2026-os iráni konfliktus lett. A résztvevők egy része kifejezetten háborúellenes üzenetekkel ment utcára, több helyen a kritikák konkrétan az iráni katonai műveletekhez kapcsolódtak, a szervezők szerint a tiltakozás célpontja a „felesleges háború” és a túlzott elnöki hatalom voltak.

Felül költségvetési patthelyzet és intézményi zavar van. Alul milliós tömegek az utcán, nemzetközi szolidaritás. A közepén pedig ott van az átlagember, aki sorban áll a reptéren, fizetés nélkül dolgozik vagy épp transzparenst tart egy tömegben…

További publikus képek a médiában, illetve a Flickr-en találhatók. Utóbbit azért ajánljuk, mert a legtöbbet hétköznapi emberek készítették, nem a sajtó.