Vízum

Sy @ 2019-03-07 | 3 perc |

A szerződés tehát aláírva, mely szerint április elején már Amerikában kell lennünk. A közös szándék megvolt, viszont egy nagyon fontos dolog még hátravolt: ha nem kapjuk meg a vízumot, minden elveszhet.

A vízumkérelmet az amerikai munkáltató kezdeményezte. L1-es munkavállalói vízumot és L2-es hitvesi (származékos) vízumot igényeltek számunkra. A szükséges papírokat gyorspostával kaptuk meg, ezután nekünk kellett az ügyet Magyarországon intézni. A kapott információk alapján kitöltöttük a DS-160-as formanyomtatványt és vártuk, hogy valaki jelentkezzen az interjú miatt. De mivel ez nem történt meg, egy hét elteltével utánajártunk az ügynek és magunk kértünk időpontot. 2 x 75 USD díj ellenében már meg is kaptuk 2019. március 7-re. Ez két és fél hét várakozási időt jelentett.

A honlap nem mindig volt egyértelmű, hogy melyik követelmény melyik vízumra vonatkozik, például kell-e kötelező orvosi vizsgálat az interjú előtt. Ezért felhívtuk a konzulátust, hogy tisztázzuk a kérdéses dolgokat. Az is ekkor derült ki többek között, hogy a kérelmet (DS-160) külön-külön kell benyújtani, annak ellenére, hogy Csibi az én adataimat is megadta már korábban a saját kérelmében.
Ez azért volt fontos, mert ha az interjún hiányzik valamilyen dokumentum, akkor újra be kell fizetni az eljárás díját, új időpontot kell kérni, ennek értelmében minden más is csúszik és kérdőjelessé válik az áprilisi kezdés.

A kérelemhez speciális méretű fényképre van szükség, de mint kiderült a helyszínen is lehet csináltatni, csak legyen az embernél készpénz (500 HUF - legalábbis ennyi volt 2019. év elején).

Eljött a nagy nap. Még abban is tanácstalanok voltunk, hogyan kéne felöltözni erre az interjúra. Mi a klasszikus interjús szerkó mellett döntöttünk. Aztán láttuk, hogy a farmer és póló kombináció is oké lett volna. Mindegy, mi szépen fel voltunk öltözve. 😀
Az interjú az amerikai nagykövetségen volt, és bár időpontra mentünk, érkezési sorrendben engedtek be. A bejáraton - ami még nem a főépület, hanem ahol csak a biztonsági ellenőrzés zajlik - egyesével lehet bemenni. Kb. olyan szigorú az ellenőrzés, mint a reptéren (fémdetektor, öv, kulcs, telefon, víz stb.).

Bent az épületben megvártuk egymást és az első ablaknál leadtuk a szükséges papírokat. Az előzetesen bekért dokumentumok jó része amúgy nem is kellett.
Ezt követően a pénztárnál be kellett fizetni a vízumigénylési díjat, ami 500 USD. Ezután egy másik ablaknál ujjlenyomatot vettek, majd a konzulra vártunk. A váróteremben székek sorakoztak, ahol mindenki figyelemmel kísérte, hogy mi zajlik az ablakoknál.

Az útlevelek érkezési sorrendben landoltak a konzulnál, ő azonban tetszőleges sorrendben hívta az embereket. Mindenki izgatottan figyelte, hogy kitől mit kérdez. Mi is nagyon izgultunk, mert nem tudtuk, hogy mire számítsunk.

Mikor végre sorra kerültünk, pár kérdés után meg is kaptuk a pecsétet. És hogy tőlünk mit kérdezett? Csibitől elsősorban szakmai dolgokat, majd lazább témákról beszélgettünk. Érdekelte, hogy jártunk-e már Amerikában, beszélek-e angolul és szó esett arról is, ki hol házasodott. Nagyon kedves és vicces ember volt. Kár volt izgulni, mert igazából csak egy kellemes kis beszélgetés volt.

Ez az egész alig több mint egy órát vett igénybe. A végén elvette az útlevelünket és elmondta, hogy pár nap alatt belekerül a vízum, amit majd egy másik budapesti címen tudunk átvenni.
A vízumot amúgy 3 évre kaptuk meg.
(A vízummal kapcsolatban egyéb részleteket a hasznos infók menüpont alatt találtok.)

Az interjú után végre fellélegezhettünk, mert végre minden akadály elhárult az utunkból. Azt hittük innen már könnyebb lesz, de a java még csak ezután következett.
Miután realizáltuk és félig-meddig felfogtuk mi is történt, elkezdtük felszámolni az otthoni életünket.

Erre mindössze alig 3 hetünk maradt.

előző következő