Hosszú hétvége Charlestonban, 1. rész

5/28/2022

Mivel a nagyon magas árak miatt csak két éjszakára utaztunk el, ezért szombaton reggel indultunk el. Sikerült viszonylag korán (magunkhoz képest) útra kelni.
Általában nagyon el szoktuk bohóckodni az időt és 2-2,5 óra mire összeszedjük magunkat. Most egészen időben (8 körül) elindultunk.
Autópályán kb. 3 óra déli irányban Charleston. Viszont úgy beszéltük meg, hogy ezúttal nem az autópályán fogunk menni, legalábbis egy darabig biztosan nem. Van egy panorámaút (egy régi autópálya), de azt nem találtuk meg, így egy kisebb úton mentünk, párhuzamosan az autópályával. Ez sokkal de sokkal nyugisabb volt így, mert sokkal kevesebb autó jár erre és persze lassabban is lehet haladni. De alapvetően ez is egy kétszer két sávos út amúgy.
Persze, így hosszabb az út: 4,5 óra. De én rájöttem, hogy nekem “autópálya-fóbiám” van, szóval jobb volt így, mert nem volt stresszes.

Jah, egy darabig legalábbis, mert nem is mi lennénk, ha nem lenne valami extra sztori.
Haladunk szépen, amikor is megláttam egy cuki és viszonylag nagy teknőst, aki az úton keresztbe haladt át.
Már majdnem félúton járt szegény, de hát azért itt sem gyök 2-vel jönnek az autók.
Csibi észre sem vette (szerencsére nem ütöttük el mi sem), de mikor mondtam neki, úgy döntött, hogy visszafordulunk és megmentjük a teknőst. OMG!
Megfordultunk valahol, de persze nem is emlékeztünk, hol volt szegény kis teknős pontosan.. Aztán megláttuk, ahogy kitartóan halad dacolva a veszélyekkel. Félreálltunk, egy ház elé álltunk le, ahol nyitva volt a kapu. De nem mentünk be, csak ott előtte tudtunk megállni.

Csibi kiugrott, én láttam, hogy az autók kicsit kerülnek. Nem tudom, hogy Csibi miatt, vagy mert észrevették, hogy ott battyog a kis teki.
Amúgy már majdnem átért, de ott Csibi besegített neki, megfogta és biztonságba helyezte a füves részen.
Na, csak eközben én meg izgultam, hogy jöjjön már visszafelé, mert itt állunk, főleg, hogy észrevettem, hogy a kerítésre ki van írva, hogy vannak kutyák (addigra már meg is láttam egyet). Majd aztán konkrétan halálra rémültem, mikor a másik táblát is megláttam, melyen egy fegyver volt, és az a “cuki” felirat, hogy ő ugyan nem hívja a 911-et, hanem egyből lő.
Na akkor már nagyon mentem volna, mert gondolom, az ilyet nem érdekli, hogy Te miért álltál meg, hanem tényleg egyből lő.
Szerencsére Csibi eddigre visszatért, mondtam neki, hogy na akkor húzzunk innen nagyon gyorsan.
Ahogy elindultunk, hogy visszaforduljunk az úton, addigra már jött is ki a csávókám egy jól megtermett kutyával együtt.
Így aztán úgy kell mondanom, hogy a teknős és mi is élve úsztuk meg ezt a kis kalandot! 😀

Később elég zavartalan és tényleg tök nyugis volt az út, nagyon szép tájakon haladtunk.
Majd meg kellett állni tankolni. A Circle K nevű benzinkúton a jelenlegi viszonyokhoz képest elég jó áron sikerült tankolni.
Vettünk kávét, egy-egy szendvicset és sorsjegyet.
Aztán mondtam Csibinek, hogy menjünk fel az autópályára, hogy mielőbb megérkezzünk. De valójában mindegy volt, mert erről az útról csak tök sokára tudtunk felhajtani (nem annyira bántam), szóval a legvégén összesen csak fél órát spóroltunk vele.

A szállást ütöttük be a Waze-ba, de közvetlenül Charleston előtt van még Summerville városka, ahol a térképet böngészve találtam néhány látnivalót, szóval először ott álltunk meg.
Éppen idén 175 éves ez a “virágos város a fenyők között”.

Ez itt az édes tea hivatalos szülőhelye.
Van egy óriási tea “emlékmű”, a Mason. Gyakorlatilag ezt kerestük, emiatt jöttünk a városba. A közvetlen közelében egy park mellett parkoltunk le (ingyenes volt a parkolás). Már ez a kis park is nagyon helyes volt, meg úgy az első benyomás a városról is.
Elindultunk, és pár pillanat múlva meg is találtuk a világ legnagyobb édes teáját. Azon túl, hogy tök jópofa, egy parkolóház mellett található, szinte “elrejtve” a kíváncsi szemek elől, de mégis nagyon könnyen megtalálható.

Most utána olvastam a sztorinak is: Summerville városa 2016. június 10-én bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe a nemzeti jegestea napon, ugyanis ezen a napon elkészítették a világ legnagyobb édes jeges teáját.
Több mint 15 láb magas és 2524 gallon édes tea fér el benne, vagy ahogy itt mondják a “dél pezsgője”.
És hogy mi kell hozzá:
95 kg (210 lbs) helyi tea a charlestoni teaültetvényről, 317 kg (700 lbs) Dixie Crystals cukor (a déli cukor) és 1360+ kg (3000+ lbs) jég.

De van ám a városban édes tea fesztivál is, sőt egy sétaút is (The Sweet Tea Trail) is, mely bepillantást enged, hogy mitől olyan édes az élet Summerville-ben.

Itt sétálgattunk egy kicsit: van egy csomó kiülős étterem, aztán találtunk egy - ingyenes - parkolóházat is!

Aztán még ott van az Azalea Park is, ahova elsétáltunk. 9 perc séta volt. A park amúgy semmi extra nem volt, nem is jártuk be nagyon, mert láttuk, hogy valami családi rendezvény van. Az egyik oldalán tettünk egy kört, aztán már fordultunk is vissza.

De az odavezető séta is nagyon jó volt (leszámítva a hőséget). Egy régi autó állt egy ház előtt, Csibi lefotózta. Pont akkor jött haza a tulajdonos, egy kedves idős bácsi (természetesen egy másik autóval… 😀) Mondta Csibinek, hogy menjen nyugodtan közelebb is.
De akkor nem mentünk át, pedig szerintem még azt is megengedte volna, hogy belülről megnézze. Az ilyen bácsikák szerintem tök büszkék az autójukra. Visszafelé azon az oldalon jöttünk és akkor megnéztük közelebbről. Nekem nem tetszenek az ilyen régi autók általában, de ez még szerintem is tök szép volt.

Aztán ott a főtéren betértünk az Eva’s On Main nevű kis étterembe ebédelni. Ez egy nagyon hangulatos, igazi helyi étterem.
Az étlapon rajta van Eva sztorija is: Eva Hinson 1914-ben Summerville-ben született. Férjével Eddie-vel 1944-ben kezdték meg az első éttermi vállalkozásukat. Eddie azonban hamar belefáradt az éttermi világba és Eva intézett utána mindent. Ez az étterem 1952 óta áll a jelenlegi helyén. Sok vendég egész életében itt evett és emlékezett rá, hogy “Mrs. Eva” krumplit pucol a konyhában. Híres volt a desszertjeiről is (főleg az almás pitéről). Sajnos Eva 2011-ben, 96 éves korában elhunyt, de emléke ma is elevenen él az étteremben. Második generációs, Eva által képzett szakácsok ma is dolgoznak az étteremben, tányérkollekciója díszíti a falakat, sőt lehet látni korabeli fotókat is. Számos recept ma is úgy készül, ahogy Eva idejében.
Igazi délies hangulatú, nagyon kedves és hangulatos hely. Ez is szerepel az étlapon, hogy “Nothing fancy, simply southern.” Tényleg ilyen és az étel is nagyon finom.
Szerettünk volna egy kávét is inni, de az sajnos pont elfogyott.

Na, miután itt megebédeltünk, még megnéztük a teret is, ahol parkoltunk, majd véletlenül megláttuk azt a kávézót, amit Csibi kinézett a térképen, így gyorsan tudtuk az étteremben elmaradt kávét is pótolni.
Ráadásul ez is egy nagyon helyes kis kávézó, csudajó dekorációval.

Innen aztán már autóba pattantunk és fél óra múlva meg is érkeztünk.

A szállásunk nem pont Charleston-ban volt, hanem van egy nagyon szép híd, az Arthur Ravenel Jr. Bridge. Ha ezen átmegyünk, akkor a Mount Pleasant nevű városkába érkezünk. Ennek a tövében áll a Staybridge Suites Charleston - Mount Pleasant nevű hotel.
Volt már vagy 4 óra, így át is vehettük a szobát.

A felsőbb szintekről tök jó kilátás van a hídra, de mi persze a földszinten kaptunk szobát, annak is a legvégén… 😄 A szoba amúgy tök rendben volt. Ez egy hosszabb tartózkodásra berendezkedett szálloda, ezért apartman jellegű szobák vannak. Itt például volt egy kis konyharész - nappalival, külön egy hálószoba és abból nyílt a szokatlanul nagy méretű fürdőszoba.
A szoba elhelyezkedésével sem volt probléma, mert pont mellettünk volt egy kijárat és az autót is le tudtuk parkolni az ablakunk előtt. 😀

A reggeli benne volt az árban és kávét egész nap lehetett inni.
A Memorial Day-re való tekintettel minden asztalon kék-piros kis vázák voltak elhelyezve amerikai zászlóval. Nagyon hangulatos.

Amúgy ha már itt tartunk: nemrég írtunk az utazást érintő árváltozásokról.
Ezzel kapcsolatban arról beszélgettünk Csibivel, hogy gyakorlatilag elindult egy folyamat annak irányába, hogy ne használjunk egyszer használatos dolgokat, a szívószálat is kezdték kivonni a forgalomból. Aztán jött ez a hülye covid és gyakorlatilag megint hátrébb kerültünk, mint ahonnan elindultunk.
Azt már meséltük, hogy takarítás az ott tartózkodás idején nincs.
Viszont az étkezések esetén is előkerültek újra a műanyag tányérok, műanyag evőeszközök…
Ami egyrészt nagyon környezetkárosító, ugyanakkor meg ha azt nézzük a szálloda ezzel is egy csomót spórol. Nem kell mosogatni, kevesebb személyzetre van szükség, stb, stb.
És megint oda lyukadunk ki, hogy a vendég gyakorlatilag mindenből kevesebbet / rosszabbat kap, mégis többet fizet.
Na mindegy, csak érdekes (vagy inkább szomorú), hogy a végén mindig a vevő/ügyfél/vendég van hülyére véve, mindenhol.

Visszatérve a programokra: elég sok tervet szőttünk erre a pár napra. Vagyis ha úgy vesszük a nettó vasárnap állt rendelkezésünkre, a szombat már csak félig és a hétfő is képlékeny volt még.
Szerintem minimum 3x terveztünk újra, ha nem többször. De a végén nagyon tartalmas időtöltés lett belőle.

Még szombat délután két helyre mentünk el:
Van az úgynevezett Ocean Walk at Pitt Street Bridge Park és a Pitt Street Bridge. Ez egy nagyon szép zöld füves, pálmafákkal övezett park, melynek végén van egy kis fahíd, amire ki lehet sétálni. Családok piknikeztek és egy csomó férfi, nő és kisgyerek horgászott. Kisétáltunk egészen a híd végéig, ahol meg azt láttuk, hogy “dugó” van a vízen, annyi kis hajó és csónak állt sorba, hogy csak néztünk.

Miután kibámészkodtuk magunkat, visszasétáltunk az autóhoz és mentünk Sullivan's Island-ra. Itt már jártunk 3 évvel ezelőtt is.
És itt mesélem el azt is, hogy én imádok olvasni. Persze, tudom, hogy ez most hogy jön ide? Máris elmondom…
Tehát: imádok olvasni, mindent is! Időnként könnyed “lányregényeket” is. Sokszor előfordul, hogy cím / borító alapján választok könyvet. Anno még otthon, jó pár évvel ezelőtt vettem egy könyvet (hármat, mert ez egy sorozat). Mary Alice Monroe: Nyári emlékek/ Nyári fuvallat / Nyárutó. Ez a könyv itt játszódik Dél-Karolinában, Charlestonban a tengerparton. Egy nagymama és három unokájának a története. Van benne minden: meseszép dél-karolinai táj, delfin, szerelem, családi kötelék. Szóval szívből ajánlom azoknak, akik szeretnek olvasni. Magával ragadó, kedves történet.
Amikor először olvastam, fogalmam sem volt róla, hogy egyszer eljutok majd személyesen is ezekre a helyekre. Aztán mikor kiköltöztünk, ezeket a könyveket e-könyv formájában is beszereztem (azóta már újakat is vettem az írónőtől) és újra elolvastam. Nagyon érdekes volt, hogy Charlotte is szerepel a könyvben és elsőre semmit se mondott, most meg az otthonom… 😀
Így aztán most amikor visszatértünk, nagyon el tudtam képzelni, mi hol játszódik. Sőt a könyv egyik fontos helyszíne, egy pub is rögtön ott áll a sarkon. Szóval ez így még inkább különös élmény volt!

A Fort Moultrie erődnél akartunk leparkolni, de útközben megláttunk egy annyira csodálatosan színes hortenzia bokrot, hogy majdnem elájultam a gyönyörűségtől! Mondtam Csibinek, hogy itt visszafelé meg kell állnunk majd.
A Fort Moultrie erődről már korábban írtunk, de röviden most is elmesélem: A Sumter-erőd - nem messze, az öbölben található - arról nevezetes, hogy az amerikai polgárháború első fegyveres ütközete itt zajlott.
Ez 3 éve is és most is zárva volt, mire odaértünk, így az erődbe nem tudtunk bemenni, de a körülötte lévő parkban szabad sétálni, így ott újra tettünk egy kört.
A felhők és a nap játéka az óceán vizén olyan szép volt, hogy órákig tudtuk volna nézni.

Jött egy házaspár egy kutyával. A kutyák is szeretik az óceánt, mert olyan önfeledten rohangált az a kutya, hogy öröm volt nézni. Tisztára megbolondult!

Jó sokáig bolyongtunk ott, aztán lassan visszasétáltunk az autóhoz és elindultunk visszafelé Mount Pleasantba.
Persze, elsőre elmentünk a hortenziák mellett, de kötelező jelleggel visszafordultunk, lepakorkoltunk az út szélén és egy csomó fotót készítettünk arról a bokorról. Szerintem ilyen szépet még sosem láttam. Íme! Ugye, hogy szép?

Útközben betértünk még egy boltba is, vettünk vizet, egy szendvicset meg valami pékárut.
A szendvicset ott helyben készítik, szegény srác szörnyen unta a dolgot, egészen megsajnáltam. De a pékáruknál a bácsi viszont nagyon kedvesen szolgált ki minket.

A szállodába visszaérve gyorsan elmajszoltuk a szendvicset, letöltöttük a képeket, aztán nem volt szükség altatóra. 😄

Másnap meg igazán sűrű nap állt előttünk:
Reggel irány Charlestonban egy ültetvény, aztán ugyanitt Riverfront Park és utána Mount Pleasant-ban is kinéztem egy másik ültetvényt, ahova muszáj elmenni (ez vasárnap csak 12-kor nyit). Aztán este pedig a híd melletti mólóra akartunk még kimenni.
Hát elsőre is látszik szerintem, hogy ez kb. lehetetlen, főleg nekünk, akik mindenhol baromi sokat tudunk időzni.

Hamarosan meglátjátok, mi lett mindebből…

További képek