Hosszú hétvége Charlestonban, 2. rész

5/29/2022

Vasárnap fél 8-kor keltünk. Megreggeliztünk nyugiban, aztán felkerekedtünk.
3 évvel ezelőtt is jártunk egy ültetvényen, akkor a Middleton Place-t választottuk. Ezúttal pedig a kb. mellette lévő Magnolia Plantation and Gardens-be mentünk.
Ez North Charleston-ban található, a szállástól kb. 30 percnyire.
Ezek az ültetvények óriási birtokok voltak annak idején, így itt is egy nagyon hosszú, fákkal szegélyezett úton kellett behajtani a parkolóig.
Dél-Karolinában nagyon jellegzetes a zuzmószerű szakállbromélia, más néven spanyol moha (pedig nem is moha), mely napsütötte vagy félárnyékos fák ágain lóg. Elsősorban tölgyfákon vagy mocsárciprusokon.
Az USA-ban egyébként főleg a déli államokban jellemző: Georgia, Louisiana, Mississippi, Florida, Észak-Karolina keleti részén (itt nálunk Charlotte-ban sajnos nincs), Virginia délkeleti részén, Maryland keleti partján, Dél-Karolina, Texas és Alabama államokban.

Na szóval ilyen fasor mentén haladtunk befelé. De persze, nyilván nem ment a kamera és az is tipikus, hogy pont jött egy másik autó közvetlen mögöttünk. (És persze a kijárat egy másik úton vezet.)
Na sebaj, kigondoltuk, hogy majd teszünk még egy kört a bejáratnál és akkor felvesszük.

Leparkoltunk, aztán beálltunk a sorba.
Elég hosszú sor állt előttünk, pedig 3 pénztár is nyitva volt. Aztán kiderült, hogy azért, mert több különböző helyszínre külön jegyet kell venni és aki bizonytalan, az még kérdezget.
Az alap belépő 29 USD (gyerekeknek 6-12 éves kor között 15 USD). Ez tartalmazza a történelmi kerteket, a házat kívülről, a kis állatkerti belépőt, ajándékboltot, kávézót és a conservatory árát.

Ezen kívül viszont van egy kiállítás: “From Slavery to Freedom” néven, amely a rabszolgaság idejébe nyújt bepillantást. Ez ingyenesen látogatható, viszont ehhez fel kell iratkozni, mert korlátozott a létszám. Félóránként indul túra, idegenvezetéssel.
Mi fel is iratkoztunk a 11 órai kezdésre.
Aztán van a Magnolia Ház belseje, ez már + 10 USD, ez is egy vezetett túra (40 perces), ahova szintén fel kell iratkozni időpontra.
Van egy kisvonatos vezetett túra, amivel be lehet járni az egész birtokot, a vadvilág megfigyelésével egybekötve. 45 perces túra, időponttal. Ez is + 10 USD a sima belépőjegyen felül.
Ugyanígy van egy 45 perces hajótúra is, időjárás függvényében, + 10 USD.
És van még egy külön mocsárvilág + 10 USD-ért, amely egy másfél mérföldes gyalogút és ösvény, ahonnan a vadvilágot lehet megfigyelni saját szakállunkra. Ez nagyon érdekesnek tűnt, egyébként, sőt én ezt láttam először, úgy keveredtem egyáltalán ennek az ültetvénynek a honlapjára.

Na, hát ugye emlékeztek az eredeti tervünkre erre a napra vonatkozóan?? Mondjuk ott a bejáratnál már sejtettük, hogy borulni fog minden, de azért ott még tartottuk magunkat a tervhez, hogy mi innen 12-re a másik helyen leszünk. (Vicces elképzelés, így visszanézve is.)
De ebből a megfontolásból csak az alap belépőt vettük meg és feliratkoztunk a rabszolgás túrára.

Beléptünk a bejáraton, gyorsan kerestünk egy mosdót, mert addigra már halaszthatatlanná vált, és egy kicsit körülnéztünk, mert a túra helyszínére egy 5 perces sétával lehet eljutni, ugyanis az a parkolón kívül található.

De először akkor gyorsan az ültetvényről pár szót:
Ez Charleston leglátogatottabb ültetvénye, sőt beválasztották Amerika legszebb kertjei közé is (”America’s Most Beautiful Gardens” a Travel + Leisure magazin szerint) és ez az egyetlen olyan kert, melyet ki is tüntettek Dél-Karolina államban.
Thomas Drayton és felesége, Ann Barbadosról érkeztek Charles Towne új angol kolóniába (akkoriban még így írták Charleston nevét) és 1676-ben megalapították az Ashley folyó mentén a Magnolia ültetvényt. A Magnolia Plantation túlélte az évszázadokat és tanúja volt Amerika történelmének a forradalomtól a polgárháborúig és még azon is túl. A rizstermesztésnek köszönhetően hatalmas gazdagságot ért el az ültetvény a gyarmati időszakban. A kertek azonban csak a 19. század elején jöttek létre.
Ez a lápvidék legrégebbi nyilvános kertje, mely 1870-ben nyitotta meg kapuit a látogatók előtt a természettel abszolút összhangban kialakítva.

Come forth into the light of things, let nature be your teacher.

— William Wordsworth

Úgy is nevezik, hogy ez Amerika utolsó nagyszabású, romantikus stílusú kertje.
A kertjei annyira szépek és változatosak, hogy a világ minden tájáról vonzották a látogatókat. Egyes részei több mint 325 évesek. Mivel az ültetvény három évszázadon át ugyanannak a családnak a birtokában állt, minden generáció hozzátette a saját egyéniségét, ettől lett ilyen változatos.
Manapság a kaméliáktól kezdve a nárciszokon át az azáleákig számtalan virágfajta található a kertben és hát persze, nagy valószínűség szerint a tavaszi virágzás lehet itt is szépség csúcspontja.

Mi a “From Slavery to Freedom”, vagyis a rabszolgaságtól a szabadságig című programmal kezdtünk. Itt 4 ház található. De először egy “pavilonban” le kellett ülni padokra, odajött az idegenvezető és ott mesélte el a felvezető sztorit.
A pavilon egyébként egy 4 oldalról nyitott hely, viszont még itt is mennek a plafonon lévő ventilátorok a meleg miatt…

Ahogy már említettük, mi már jártunk korábban a szomszédos Middleton Place-n is és élénken élnek bennünk az ott elhangzottak is, meg hát ugyebár azért nálunk történelem órákon is lehetett hallani ezekről a sajnálatos dolgokról és persze könyveket is olvas az ember.
Ettől még mindig szörnyen szomorú az, ami itt is történt.

Megpróbáltuk megjegyezni, amit az idegenvezető, Mike mesélt, most röviden le is írom:
Tehát összesen 11-13 ház állt itt, a többit sajnos az idők folyamán a tűz és a hurrikánok elvitték.
A birtok 1676-ban jött létre és kezdettől fogva éltek itt rabszolgák. Az első házat azonban csak 1850-ben építették…
A kezdetekben ezek vályogból épült házak voltak. Dél-Karolina partjai mentén mocsaras és vízi utak sokasága található, ezért ma is gyakran Lowcountry-nak nevezik ezt a régiót.
Szóval emiatt nagyon gyakran arra ébredtek, hogy megtelt a ház vízzel, ráadásul egy csomó betegségnek szolgált táptalajként is! Az újonnan épített házak már kicsit magasítottak voltak az elsőkhöz képest.
A 4 ház egyébként 4 különböző korszakot szimbolizál.

Az első házban nem volt semmi, de szó szerint semmi. Se egy asztal, se egy ágy, se semmi.
Főzni is a házon kívül főztek, a tűzrakó helyeknél. Később már volt tűzrakó a házakban, de nem használták, mivel a házak fából épültek és olyan fehér “festék” borította kívülről, amely ráadásul elősegítette az égést.
Egy ház két részre volt osztva és átlagosan 15 ember élt bennük. (Főként családok.) A felnőttek a földön aludtak. A gyerekek pedig a “magasított” részeken, hogy elférjenek. Amikor nem kellett dolgozniuk, akkor az ételt is maguknak termesztették, hogy életben tudjanak maradni.
Ha ültetvény, akkor gondolom a legtöbb embernek a gyapot ugrik be, de itt, ahogy már említettem is, rizst termesztettek. “Gold rice” és nem a színe miatt nevezték így, hanem mert az értéke az arannyal vetekedett.
A rizst egyébként a rabszolgák hozták magukkal. Illetve ugye ez úgy helyes, hogy az európaiak hozták a rabszolgákat és velük együtt a rizstermesztés tudományát is. Afrika nyugati partjairól származik a rizs, de innen terjedt el az ültetvények miatt.
A rabszolgatartóknak ez óriási áldás volt, mert ennek a fajta rizsnek háromszor annyi termése volt, mint a helyinek.
Ez pedig gyakorlatilag Amerika leggazdagabb városává tette Charlestont.
1800-ra 100 millió fontot (= 45 millió kg-t) exportáltak. Ez az akkori világtermelés egyharmadát jelentette. A siker azonban a rabszolgákon múlt… A rizs aratásához vízzel kell elárasztani a területet, ami itt egy nagyon mocsaras, lápos vidék volt. Sejthetitek mi minden élt itt a vízben és a környékén: aligátor, aligátorteknős, mérgeskígyó, baktériumok és persze a moszkitók. Így a “gold rice” egyúttal a leghalálosabb termés is volt.
Az átlag életkor itt volt a legalacsonyabb. 1860-ban egy rabszolga átlagosan 36 évet élt. Azok pedig, akik ilyen ültetvényen dolgoztak, mindössze 30 évet!
Ami pedig a gyerekeket illeti: 12 éves korukban döntötte el a rabszolgatartó, hogy szükség van-e a gyerekek munkájára vagy sem. Ha nem, akkor eladta őket, ugyanis 12 éves kor felett adózni kellett a rabszolgák után.

1865-ben a polgárháború után a rabszolgaság elméletben megszűnt, ezzel pedig a termény 80%-a is eltűnt, onnan kezdve már nem termesztették ezt a rizst. A maradék 20% aztán az 1900-as évekre tűnt el végleg. Az ültetvények elhagyatottá váltak ezt követően.
A Magnolia is átalakul és turista látványosság lesz belőle. A romantikus stílusú kertek kialakítását 1840-ben kezdték és 1870-re lett készen.

A 4 házon egyébként látszik a fejlődés… már vannak üvegablakok, bútorok, egyéb dolgok is a házakban.
És ami még szintén nagyon érdekes: 1865-ig rabszolgák laktak ezekben a házakban. Aztán a 120 rabszolgából 20 maradt itt a polgárháború után is. Saját döntésük alapján. A felszabadított rabszolgáknak ugyanis nem volt sok esélyük elhelyezkedni, pénzük sem volt, szóval logikusnak tűnt, hogy itt maradjanak. Valójában csak papíron voltak szabadok…
Gyakorlatilag ők gondozták a kertet utána.
A polgárháborút követően egészen 1930-ig az afrikai felszabadított rabszolgáknak nem volt fizetésük itt az ültetvényen!!! Utána kaptak, de nagyon keveset: 20-30 centet naponta. Ez mai értéken számolva: 9-10 USD/nap.

Az itteni házak utolsó lakói egészen 1990-ig éltek itt!
Johnnie Leach az 1940-es évek végétől 1969-ig élt az egyik házikóban a családjával együtt. Ő volt a Magnolia ültetvény kertésze és a legidősebb alkalmazottja. Ő 2016-ban halt meg, fiai ugyan már nem itt laknak, viszont a mai napig itt dolgoznak. Mondta az idegenvezető, hogy ha látunk a birtokon idős alkalmazottakat, akkor valószínűleg ők azok.

Nagyon durva. Maga a történelem elevenedik meg a szemed előtt.
(Természetesen ma már nagyon jó fizetést kapnak és nagyon megbecsült munkatársak!) Azt mondják, hogy Johnny Leach-nek köszönhető egyébként, hogy a kertek világhírűek és olyan szépek!
Amikor a Middleton Place-n jártunk akkor is úgy éreztük, hogy borzasztó, hogy mindez egyébként megtörténhetett.
És gyakorlatilag ha belegondolunk, nem csak a polgárháború után kellett a jogaikért küzdeniük, hiszen a mai napig vannak ebből fakadó konfliktusok, ami szintén nagyon szomorú!!

Egyébként ez a program csak 2009-től szerepel az ültetvény kínálatában.
A végén Mike megköszönte, hogy eljöttünk erre a programra és meghallgattuk ezt a fontos történetet, ugyanis elmondása szerint nem ez a legnépszerűbb túra a kínálatban.
Mindenki a házat akarja látni inkább, ami extra pénzbe kerül… Erre pedig, hiába ingyenes, nem túl sokan jönnek.
Elgondolkodtató. És nem tudom, hogy azért, mert ennyire nem érdekli őket, vagy mert ennyire nem akarnak szembenézni a múlttal. Miközben meg ez azért fura, mert ahogy már szó volt erről is, az európai gyarmatosítók hozták el a rabszolgaság intézményét…
Na mindegy, mindenesetre elgondolkodtató!

Felemás érzésekkel tértünk vissza a birtokra.
Jah! És itt történt az, hogy Csibi felhívta a másik ültetvényt, ahova ugye 12-re akartunk menni (haha), hogy holnap (Memorial Day) is nyitva lesznek-e. Szóval ez a program mára elesett. 😄 Micsoda meglepetés!

Visszatérve pedig elsőnek a kis állatkert felé vettük az irányt: nagyon sokféle állatot lehet itt találni. Többségük szabadon van: pávák, őzikék, kecskék, malac, madarak, mókusok, tyúkok. Az őzike nagyon kíváncsi volt, volt akihez kedvesen odament, de egy kislánynak megcibálta a ruháját. 😄
A malac nagyon jóízűen aludt éppen, a pávák pedig csodálatos divatbemutatót tartottak. Óriási szerencsénk volt, mert többen is, többször is épp akkor tárták szét a tollaikat.

És komolyan mondom tényleg olyan volt, mintha saját magában is gyönyörködne, úgy pörgött-forgott, mutogatta magát. Szó szerint “páváskodott”.
Nagyon szép volt. Viszont a hangjuk nagyon éles! 😀
Aztán volt néhány állat, akik be voltak zárva szerencsére: aligátorok, kígyók és róka is volt. Ő nagyon cukin aludt egyébként.
Illetve az egyik kerítésen kívülről is csúszott-mászott egy kígyó. Volt aki ennek nagyon örült, én viszont pontosan addig a pontig éreztem ott jól magam. Nagyon hirtelen mehetnékem támadt. Én még képen is viszolygok tőlük, nemhogy így.

Még kívül voltak lovak és pónik is, azokat is megnéztük, mielőtt belevetettük volna magunkat a kertekbe.
Itt aztán volt mindenféle: gyönyörű tavak, romantikus hidakkal, szobrokkal, növényekkel, a spanyol mohától roskadozó fákkal. Csodálatos.
Az egyik hídon átkelve lehet eljutni a conservatory-ba, ami egy melegház, növényekkel és szobrokkal, de vannak asztalok is, ott lehet megpihenni, vagy valamit falatozni.
Itt a hídon átkelve a tóban észrevettünk egy aligátort. Hát itt ugyebár már nem volt bezárva… Ki is volt táblázva, hogy figyeljünk, mert itt bárhol feltűnhet.
Annyira persze nem megnyugtató, hogy sétálsz az ösvényen és mondjuk ő is sétál az ösvényen.
De szerencsére jól elvolt a tóban. Meg se moccant, kb.

Ez egy óriási birtok és az elején kaptunk egy térképet, sorszámokkal, mi merre van. Egy darabig követtük is a számokat, de persze mindenhova szinte képtelenség eljutni.
Láttunk közben vadászó kócsagot, aztán a folyóhoz kiérve a látkép megint magával ragadó volt.
Tovább indultunk az ösvényen. Egy helyen megálltunk, mert volt valami “síremlék”, meg csodás virágok, aztán egyszer csak Csibi mondja, hogy “itt egy piros kígyó”.
Na bravó!!!
Mindenhol ki van írva, hogy maradj az ösvényen… Csak a hülye kígyónak nem szóltak, hogy nem neki van ott az ösvény… 😄
Szóval ott átcsúszott szépen előttünk (túl közel volt!!) és aztán bement a levelek alá. Ha nem láttuk volna, akkor utána észre se lehet venni. Aki rálép a fűre, az simán rálép a kígyóra is. Jézusom! Elképzelni is szörnyű!

Most itthon rákerestem a két kígyóra, amit szabadon láttunk, de komolyan mondom, hogy tényleg még így a képeken keresztül is szó szerint rosszul lettem tőlük. De a lényeg a lényeg, hogy legalább nem mérgeskígyók voltak.

Itt tehát újra mehetnékem támadt és elegem lett a sétálgatásból. De persze, még utána csomó ideig mentünk. Volt valami kilátó, Csibi mindenképp fel akart menni. Én lent megvártam, koncentráltam, hogy ne jöjjön több kígyó!
Aztán elindultunk vissza, hogy megkeressük a “hosszú fehér hidat”, de addig még csomó mindent láttunk. Egy másik kócsagot vadászat közben, aztán egy fura helyet, ahol a vízből nőttek ki a fák. Egy olyan hídon kell átmenni, amit úgy építettek, hogy a közepén lévő fát meghagyták.
Itt már láttuk, hogy az ég eléggé beborult, aztán picit el is kezdett csepegni az eső, de nagyjából ennyivel meg is úsztuk.
A fehér hídon még átkeltünk. Itt szerettünk volna még fotót készíteni, de egy csaj úgy érezte, hogy most készül róla a legjobb instasorozat és mindenféle pózban minden irányból feltartotta a forgalmat.
Az elején kellett volna fotót csinálni, akkor senki sem volt ott. Na mindegy, azért valami csak lett belőle.

Utána pedig még elmentünk a mosdóba és aztán a parkoló felé vettük az irányt.
Itt persze tettünk még egy kört, ahogy az elején megbeszéltük és felvettük a szép fasort.
Persze, azzal nem számoltunk, hogy valaki nem képes követni a kiírást és egyenesen szembe jön velünk az egyirányú úton (tudjátok, a kijárat egy másik útvonalon volt).
Na sebaj, szerencsére gond nélkül megoldottuk a dolgot.

Eddigre már megint kiütöttük magunkat, mert persze mindig mindenhova 12 óra körül érünk oda, amikor a legmelegebb van és ez itt 38 fokot jelentett ismét!
Úgyhogy a Riverfront Parkot is töröltük a programok közül.
Idefelé láttunk egy temetőt, tudjátok, ahova csak leszúrják a virágokat a földbe és tényleg szó szerint gyönyörű az egész. De sajnos visszafelé nem találtuk meg (szerintem egyszerűen csak túlmentünk rajta és későn jutott már eszünkbe, szívesen megnéztük volna közelebbről!)

Azt mondtuk, hogy oké, akkor menjünk vissza a szállodába, tusoljunk le és menjünk el enni valahova.
Persze nem így lett…

További képek