Az utolsó napon, 15-én is korán keltünk. A várható eső miatt a mai programot is át kellett némiképp szervezni.
Az volt az eredeti terv, hogy a közeli Hudson Yards nevű bevásárlóközponthoz megyünk, mert az zárt hely, ha netán esne.
Az előrejelzés szerint 15 órától várható eső, aztán ez módosult 13 órára. Ezért azt találtuk ki, hogy amíg tutira nincs eső, addig legyen szabadtéri program és mivel a Central Parkból eddig csak keveset láttunk, de mindenképpen többet akartunk, ezért menjünk oda.
Azt tudtuk, hogy biztos nem lesz se erőnk, se időnk körbejárni, hiszen hatalmas terület, a felhőkarcoló tetejéről nagyon jól látszott, hogy mekkora is valójában.
De gondoltuk, hogy egy kis részt azért még kaphatnánk belőle. (És ide biztos hogy szeretnénk egyszer úgy is visszajönni, amikor minden zöld és jó idő van, mert itt sétálni tényleg különleges.)
Na de ne rohanjunk ennyire előre. Lementünk szépen megreggelizni, szerettünk volna még egyszer “karácsony ízű muffint” enni, de egyszerűen nem fért belénk, olyan nagy, szóval azt most kihagytuk.
A szobát délig lehet elhagyni, de mivel nem akartunk amiatt időhöz kötve lenni, hogy muszáj visszaérni addig, ezért már reggel kijelentkeztünk a szobából, viszont megőrzésre otthagytuk a bőröndöt.
Kaptunk egy kis bilétát és mondták, hogy fotózzuk is le, ha véletlen elhagynánk, akkor az alapján is visszakapjuk a cuccainkat. A vécét is egy külön kártyával lehetett csak használni, mert az egy szinttel lejjebb van és két helyen is le kell húzni a kártyát.
Ezen a napon sajnos már egyáltalán nem sütött a nap, borús és hideg idő volt. Lehetett érezni a közelgő vihart. (De én azt mondom, hogy nincs okunk panaszra, mert az előző két napon hideg volt ugyan, de legalább szuper napsütéssel kombinálva.)
Kimentünk a sarokig és onnan a 8th Ave-n sétálva egyenesen a Central Park bejáratához jutunk. Ez egy közel 30 perces séta.
A séta során egy kis közjáték történt, ugyanis a reggeli kávé és narancslé miatt pisilni kellett… Meglepő módon az óriási világvárosban nyilvános vécét találni komoly kihívást jelentett. Minden sarkon van kávézó, étterem, pékség, egy csomó bolt. Bárhova tértünk be, sehol nem volt vécé. Még a Starbucks-ban sem. Kb. 5 helyre mentünk be, de sehol nem volt. Egy európai kinézetű pékségben találtunk egyedül, de zárva volt, Azt hittük, hogy csak kulccsal vagy kóddal lehet bejutni, mert sok helyen így szokott lenni.
Mivel óriási sor volt, ezért nem álltunk be, hanem próbálkoztunk tovább. Két további helyen is ezt a pékséget mondták, hogy csak itt van mosdó. Ezért visszamentünk. Akkor már kevesebben is voltak, meg az is kiderült, hogy csupán azért volt zárva, mert valaki éppen volt bent. Így aztán nagy nehezen, de sikerült elintézni a dolgunkat.
Ez azonban mindenképpen meglepő tapasztalat volt számunkra.
Utána persze még vagy 20 gyorsétterem mellett haladtunk el, ahol valószínűleg lett volna nyitott mosdó is.
Na sebaj, végülis megoldódott ez is.
Mi pedig lassacskán elértünk a Columbus Circle-hez, ami egy körforgalom és nagy forgalmú kereszteződés. A Central Park délnyugati sarka. Ez a kör az a pont, ahonnan a New York City-től való hivatalos autópálya-távolságokat mérik.
Nevét a kör közepén található Kolumbusz Kristóf emlékműről kapta.
Természetesen most a park bejáratánál is karácsonyi vásár van. A The Lake nevű kisebb tóig mentünk el (kb. 20 perc odáig), azt körbesétáltuk és úgy fordultunk vissza. Vagyis majdnem.
Nagyon jó ez a park a kanyargós ösvényekkel, rengeteg pad van mindenhol, szobrok, emlékművek, kis patakok, vízesés, szóval van itt minden.
A legjobban pedig a Bow nevű romantikus stílusú hidacska tetszett, illetve a panoráma.
Na szóval miután körbesétáltuk a tavat, akkor Csibi megnézte a térképen, hogy mennyi idő is visszajutni a Hudson Yards-hoz. (Ami amúgy a szállodához tök közel van!)
Ekkor már teljesen ki voltunk purcanva egyébként. Nehezen tudtam elképzelni, hogy innen visszasétálunk odáig. De gondoltam, hogy oké, menjünk… Amíg Csibi nem közölte, hogy 59 perc a térkép alapján.
Így aztán megkerestük a legközelebbi metróállomást (72. utca) és ezúttal Csibi a bankkártyáját használta arra, hogy kifizessük a metrójegyet, mert már neki is csak 1 USD maradt rajta. A bankkártyás fizetéssel nem volt semmi gond. Egyszerűen odaérinted a kijelölt helyhez és már meg is vagy.
A metróval nagyon hamar visszaértünk, de még onnan is 12 percet kellett sétálni.
A Hudson Yards egyébként egy városrész neve és itt van az azonos nevű bevásárlóközpont, amelynek csodálatosan szép karácsonyi dekorációja van. Emiatt jöttünk ide tulajdonképpen.
Megnéztük a dekorációt aztán gondoltuk, itt meg is ebédelünk, mert aztán már máshol nem nagyon lesz rá módunk.
Találtunk egy “éttermet” - azért így írom, mert nem egy konkrét étterem, hanem van egy kávézó, van pizzázó, meg nem emlékszem, hogy még mi, középen pedig egy svédasztalos jellegű rész. Mi innen válogattunk. Egy dobozba bepakolsz mindent, amit szeretnél (mi igyekeztünk sok különböző féle dolgot összeszedni), volt itt rizs, husik, saláták, édeskrumpli… minden. 20 USD/pound (0,45 kg).
Önkiszolgáló pénztár van. A mérlegre ráteszed a dobozkádat, a gép kiírja mennyit kell fizetni. A végén pedig a blokkot le kell tenni egy kis asztalkára. Van egy bácsi, aki felügyeli a dolgokat, meg segít, ha valaki elakad.
Leültünk egy asztalhoz, megettük, aztán kértünk egy kávét és sütit a kávézóban. Gondoltuk, hogy ha már itt vagyunk, akkor muszáj lenne egy New York-i sajttortát megkóstolni. (A hagyományos sajttortához tejszínt és tejfölt használnak a tészta hígítására és a selymesebb, krémesebb állag elérésére. A New York-i sajttortához pedig krémsajtot használnak, ezért olyan sűrű és gazdag.)
Nagyon sok csinos süti volt a pultban, de ez tetszett meg első látásra Csibinek, szóval minden stimmelt.
Hát még az íze. Ez lett a TOP1 sajttorta. Ilyen finomat még soha sehol nem ettünk. Olyan finom íze volt, hogy bárcsak el tudnám mondani.
Aki erre jár, mindenképpen kóstolja meg!! (ANA Bar and Eatery a hely neve, ez pedig rögtön a szemben lévő kávézóban kapható!)
Ebéd után még egyszer megnéztük a karácsonyi dekorációt, aztán elhagytuk a helyet. Az épület előtt áll ugyanis a Vessel nevű 16 emeletes turistalátványosság. Azt érdemes róla tudni, hogy egy brit tervező tervei alapján épült, bonyolult méhsejt-szerű szerkezet, 154 lépcsőfeljáró, 2500 lépcsőfok alkotja. Végső költsége kb. 200 millió dollár volt.
A darabjait Olaszországban gyártották és onnan szállították az USA-ba. 2019. március 15-én nyitotta meg kapuit, viszont 3 öngyilkosság után 2021 januárjában határozatlan időre lezárták.
Utána 2021 májusában újra megnyitott, de minden látogatót legalább egy másik személynek kellett kísérnie. Két hónap elteltével és egy újabb öngyilkosságot követően ismét határozatlan időre lezárták.
Nem tudom, mi lesz a sorsa.
Most az alsó szintjére be lehet menni fotózkodni, az első lépcsősorra fel lehet mászni, de onnan sajnos nem lehet tovább menni. Nagyon érdekes épület egyébként, sajnáljuk, hogy le van zárva. Ahogy azokat is, akik nem láttak más kiutat, mint innen leugrani… Nagyon szomorú! Miattuk is, meg hogy emiatt mások már nem élvezhetik a szokatlan formájú épületet.
Miután ezt is megnéztük, utolsó erőnket összeszedve elindultunk vissza a szállodába. Ekkor még csak 13 óra körül járhatott az idő, de már nem volt tényleg energiánk se tovább menni meg nagyon hideg is volt. De legalább az eső ekkor még nem esett.
A szálloda egyébként tényleg nem volt messze, itt még láttunk egy-két érdekes dolgot, aztán leültünk a hallban, vettünk egy kávét a bárban és várakoztunk. Később néhány érkező vendég vizes ruhájából kiderült, hogy az eső is megérkezett. Nagyon esett. Szóval jobb is, hogy időben visszajöttünk.
Lassan eltelt az idő, 15:30-kor odamentünk a kis pulthoz, ahogy kérték. Nem volt ott senki. De aztán kiderült, hogy azért nem, mert ő meg minket keresett.
De még vagy negyedórát várakozni kellett, mire megérkezett a transzferbusz. Ez egy amolyan kis mikrobusz féle volt, már ültek benne csomóan, pont két hely volt még nekünk. Nem tudtunk egymás mellé ülni, de ez már akkor mindegy is volt.
15:50 körül ért oda értünk az autó és tudtuk, hogy dugó lesz. Meg az eső is szakad, de állítólag bele volt kalkulálva, hogy odaérünk a repülőtérre.
Ahogy az elején említettem, visszafelé a La Guardia reptérről indul a gépünk. Ez a délutáni - hétköznapi csúcsforgalomban 55-60 perces út. (most amikor írom ezt a posztot, vasárnap este 11 óra van. A térkép szerint most mindössze 24 perc az út.)
Számomra ez olyan volt, mint egy rémálom. A sofőr ugyanis szerintem totálisan ideggyenge volt. (Mondjuk azt a közlekedést elnézve, nem csodálom, pláne, hogy minden nap ezt csinálja.)
Egy idősebb bácsi volt amúgy a sofőr, de komolyan mondom, hogy minden pillanatban nyomta a dudát, fogta a fejét, csapkodta a telefonját.
Rendesen ijesztő volt. Néhány helyzetben hajszálon múlt, hogy nem volt baleset. (Nem miatta, úgy egyáltalán.) Mert az villámgyorsan kiderült, hogy az emberek New Yorkban sem tudnak normálisan vezetni.)
Az autóban is folyton kattogott valami, tudjátok, mint amikor valaki nincs bekötve és szól az autó. Egész úton pittyogott valami. A sofőr pedig ha zöldre váltott a lámpa, már nyomta is a dudát. Mindenkit letolt, mindenki elé beállt, folyamatosan villogta le a többi autóst. Én még ilyet, komolyan soha nem láttam. Nagyon durva volt.
És ha ez nem lenne elég, akkor egyszer csak észrevettem az ablakon egy odaragasztott papírdarabot, amire rá volt írva, hogy a borravaló nincs ám benne az árban. De még nem is ez volt a legkiakasztóbb, hanem az, hogy oda volt írva, hogy mennyit is kéne adnod… Az egyik összeg már le lett ragasztva és nyilván magasabb szám került a helyére.
Számomra ez felháborító volt. Önmagában azért is, mert a 60 USD sem kevés egy reptéri transzferre, de hogy még ő mondja meg, hogy mennyit adjál, és ilyen módon, miközben meg totál gáz volt az egész utazás…
Hát, megmondom őszintén, hogy mi nem is adtunk. Ha elégedettek vagyunk, adunk magunktól is, de ez most nem az a szitu volt.
Alig vártam, hogy kiszálljunk abból az autóból.
A La Guardia repülőtéren a Delta Airlines termináljához vittek minket, ahol gyorsan kinyomtattuk a beszállókártyát, aztán pedig beálltunk a sorba a biztonsági ellenőrzéshez.
Itt most kellett azért várakozni, mert elég sokan voltunk. Ráadásul azokat, akik késésben voltak, kiszólították a sorból és előre vették őket.
Nagyon érdekes volt az ellenőrző pont, mert a csomagellenőrzőnek repülőgép turbina formája volt. Ilyet még nem láttunk!
Szerencsére minden gond nélkül hamar átjuttottunk. Leültünk visszavenni a cipőnket. Középen a Delta színeiben (piros-kék) pompázó karácsonyfák vannak felállítva. Aztán ahogy mentünk a kapuhoz, végig, bizonyos időközönként rengeteg hasonló karácsonyfát láttunk.
Tök jól áttekinthető a repülőtér, hamar megtaláltuk a 97-es kaput. Az volt kiírva, hogy 9 percet késik a gép, de végül nem lett csúszás, sőt kicsit hamarabb kész is voltunk az indulásra.
A pilóta bemondta, hogy egy csomót fogunk “taxizni” a repülőtéren a felszállás előtt, és az első 20 perc lehet hogy rázós lesz, mert éppen akkor ért New York fölé a vihar.
Hát ezt jobb lett volna elkerülni.
Egy csomó ideig tekeregtünk a reptéren még a felszállás előtt, aztán szerencsére nem volt olyan vad az első 20 perc sem, mint ahogy beharangozta! Nagyon felhős volt az ég és sokáig esett is az eső, de aztán később már tiszta volt az égbolt. Nagyon szép csillagos volt az ég.
A kiírt időpontnál egy kicsit előbb meg is érkeztünk Charlotte-ba. Igazából lehetett volna 20 perccel hamarabb is, de valamiért átrepültünk a reptér felett és aztán délről kanyarodtunk vissza a leszállópályára (a térképen szoktuk nézni mindig, merre vagyunk).
Leszálltunk szerencsésen. A bőröndünket most nem vették el, viszont mivel az utolsó előtti sorban ültünk, ezért majdnem utolsónak hagytuk el a gépet. (Egy nagyon fiatal, sármos pilótánk volt. Sajnálom, hogy nem kérdeztük meg, hogy lefotózhatnám-e a pilótafülkét… Nagy vágyam bejutni egy pilótafülkébe, ugyanis.)
Na sebaj, majd legközelebb.
Itt még morfondíroztunk, hogy kéne valami kaját szerezni, mert otthon nem sok minden van, de olyan sokan álltak sorban mindkét helyen, amit kinéztünk, hogy elengedtük.
A charlotte-i reptérnek is van két feldíszített szarvasa, akik a Wilbur és Orville nevet viselik (a Wright fivérek neve után). Aktuális is, mert éppen 1903. december 17-én hajtották végre az első sikeres repülést a fivérek Észak-Karolinában.
Ezt követően rendeltünk egy Uber-t, amire szerencsére nem kellett sokat várni és negyed óra múlva (este 10 óra körül) már otthon is voltunk. Ezúttal csak 18 USD volt az ára. Nem mindegy mikor utazik az ember.
Gyors fürdést követően aludni tértünk, mert pénteken még dolgozni kellett.
További képek
Iratkozzatok fel a Youtube csatornánkra és kövessetek minket az Instagramon is!
