Egy négynapos minivakáció keretében a Niagara-vízeséshez utaztunk.
Miután visszajöttünk a hajóútról, azonnal azon kezdtem gondolkodni, hogy hova is vezessen a következő utunk.
Rengeteg helyre szeretnénk elmenni és nem is értjük, hogy a több mint 4 év alatt, mióta itt élünk, hogy nem került még csak szóba sem a Niagara…

Most viszont arra gondoltunk, hogy nincs is olyan messze, a forró nyári hónapokban inkább északi irányba kéne menni és amúgy is, a Niagarát mégiscsak muszáj látni.

Szuperül kitaláltuk, majd elkezdtem a repjegyeket böngészni és nem voltam elájulva, mert sajnos nem volt túl olcsó opció. A legközelebbi repülőtér a Buffalo International Airport, ami tényleg közel van, mert mindössze 30 perc az út.
Próbáltunk távolabbi reptereket is nézni, de még sokkal drágábbra jöttek ki a repülőjegy árak.

Aztán egyszercsak megjelent a hírekben, hogy a kanadai erdőtüzek miatt óriási füst borítja Amerika keleti államait. De konkrétan úgy, hogy Észak-Karolina már déli államnak számít, de még itt is napokon át nagyon rossz volt a levegő és totál szürke volt az ég. Így került veszélybe azonnal a tervünk. Direkt megnéztem, a javaslatok szerint a nyári hónapokban (júniustól augusztusig) a legideálisabb oda utazni. Szóval nagyon nem örültem, de persze azt sem akartuk, hogy füstbe ment terv legyen az utazás.

Más helyeket is nézegettünk. Szívesen elutaztunk volna (elutaznánk) Maine államba, de a szomszédos Tennessee állambeli Nashville is szerepel már egy ideje a listánkon. Nashville repülővel túl drága, autóval viszont 6,5 - 7 óra.
Maine államra pedig lehet kevés a 4 nap.
(A szabadsággal igyekszünk okosan bánni, mert még vannak terveink idénre és jól kell beosztani a szabadnapokat, ezért fontos hogyan sakkozunk az idővel.)
Na és persze nagyon nem akartuk ezt a Niagarát elengedni, hiszen, ha most nem megyünk, akkor már csak a következő nyár jöhet szóba, oda húzott a szívünk.

Így mégiscsak lefoglaltuk a repülőjegyet, július 8-tól 11-ig, szombattól-keddig.
Tudjuk, hogy hétvégén drágább a jegy és nyilvánvalóan sokan is vannak, de itt jön képbe újra a szabadság kérdése, hogy így tudunk a napokkal is spórolni. Szóval ez eldőlt.
A repjegy ára 752,60 USD volt kettőnknek.

Mondhatom, hogy most már hagyomány, hogy a lehető legkorábbi gépet választjuk, hogy maximálisan ki tudjuk használni a napot. A repülőnk ezúttal szombat reggel 7:45-kor indult.
Csibi nemrég volt céges úton Connecticut-ban és mondta, hogy akkor is óriási tömeg volt a reptéren, mint legutóbb, mikor Floridába mentünk. Ezúttal közösen beszéltük meg, hogy hánykor is kell kelni és mikorra jöjjön az Uber, nehogy megint kicentizzük az indulást!

4:40-kor keltünk, az Ubert 5:35-re hívtuk és így kb pont két órával az indulás előtt már kint is voltunk a repülőtéren.
Természetesen irtó sokan voltak, de viszonylag gyorsan haladt a sor, hamar az útlevél ellenőrzésnél találtuk magunkat.
Csibinek már jó ideje Real ID-ja van, szóval neki már nem szükséges az útlevelét mutogatnia, nekem majd most csináltatunk éppen, de az utazáskor még csak az útlevelemet tudtam lobogtatni.

Egy jófej és mosolygós határőrhöz kerültünk, aki kérdezte, hogy milyen útlevél ez, mert ilyet még sose látott. 😀 Aztán mikor az UV lámpa alatt ellenőrizte, akkor nagyon tetszett neki, hogy hangjegyek látszódnak benne. Ez amúgy nekem is tetszett, mert én sem tudtam, hogy UV fényben hangjegyek rajzolódnak ki. 😄 Szóval ezen jót szórakoztunk ott ketten.
Kivételesen nem vittünk magunkkal laptopot sem, így igazából semmit se kellett kirámolni a táskából. Az utóbbi egy-két alkalommal a kis folyadékokat sem kellett kitenni fura módon. De a cipőt sajnos még mindig le kell venni.
Mindegy, hamar megvoltunk, összeszedtük a cuccainkat, felvettük a cipőt és mentünk a kapu irányába. A kaputól nem messze már nyitva volt egy bageles, ezért ott vettünk egy kávét és egy szendvicset, reggeli gyanánt.
Megettük és mire végeztünk, már lassan kezdődött is a beszállás.

A repülő teljesen tele volt, 35 sor 2x3 ülés. Az út sima volt, egy-két kisebb turbulencia volt mindössze. (Mostanában állítólag nagyon sok és erős turbulencia szokott lenni, pár nappal ezelőtt olvastam, hogy egy Észak-Karolinából Floridába tartó repülőgép került olyan erős turbulenciába, hogy többen megsérültek a repülőn. A repülő egy perc leforgása alatt 5000 lábat =1524 métert zuhant!! Az egyik utas beszámolója szerint a stewardess szó szerint felrepült a levegőbe, majd visszazuhant a földre. Ez nagyon durva lehetett szerintem!) Szóval a mi gépünk szerencsésen földet ért. Én nem félek a repüléstől, de mostanában valahogy a landolást kicsit nehezebben viselem. Ezúttal kicsit erőteljesebben értünk földet, az nem tetszett annyira. De szerencsére minden rendben volt.

A reptér szemmel láthatóan nem túl nagy. Olyannyira nem, hogy itt nem is kellett buszozni vagy vonatozni az autókölcsönzőig, hanem egyszerűen átsétáltunk a szemben található épületig és már ott is voltunk.
Ismét a National-tól béreltünk autót.
Itt mindenképpen oda kellett menni az ügyintézőhöz és az autót is ő adja, de szerencsére pont azt kaptuk, amit Csibi amúgy is választott volna (Chevrolet Malibu). Megkérdeztük, hogy bérelt autóval át lehet-e menni Kanadába, mondta, hogy semmi akadálya, még papírt is nyomtatott, hogy ha esetleg elkérnék tőlünk a határátkelésnél. (Nem kérték sehol.)

Irány a szálloda: A Comfort Inn The Pointe nevű 2*-os szállodát választottuk, mert elhelyezkedését tekintve abszolút tökéletes helyen fekszik.
Mindentől kb. 3 percnyire található. (Gyalog 3 percnyire.) Egy nagyon rövid sétával már a víznél vagyunk, ott áll a híd, amin át lehet jutni a Kecske-szigetre (Goat Island) valamint jobbra haladva pedig egyéb látványosságokhoz érünk.
Ugyanígy pár percnyire számtalan étterem található és egy kis sétaúttal a határátkelő, Rainbow Bridge is könnyedén elérhető. (Autóval 2 perc kb.)
Van reggeli is, a szobák tágasak, szóval nekünk ez tökéletesen megfelelt, hiszen az idő nagy részében nem is a szállodában tartózkodtunk.
Egyébként számos egyéb és magasabb kategóriájú szálloda is van a környéken, szóval mindenki talál ízlésének és pénztárcájának megfelelőt.
Van egy csomó kaszinó-szálloda is például és gondolom, olyan is van, ahonnan rálátni a vízesésre. Nekünk ez pont megfelelt, hogy pár perc sétára ott a víz. A víz zúgását már a parkolóban is lehet hallani amúgy.

A repülőtértől egy laza fél órás autóútra fekszik a szálloda és maga a Niagara Falls State Park.
Ahogy emlékszem, egészen nyugis volt az út. (Bár eddig még mindig Michigan államban volt a legnyugisabb és legjobb autókázni!)
Korán érkeztünk meg, tudtuk, hogy még nem lesz szobánk, de a bőröndöket szerettük volna otthagyni a recepción, meg kaptunk a kocsiba papírt, amit ki kell tenni, hogy jogosan parkolsz a parkolóban.
(Már most elárulom, mert sajnos ez számunkra csak a legvégén derült ki, de fizetni kell a parkolásért! 10 USD/éjszaka! Itt Amerikában nagyon kevés helyen szoktuk azt érezni, hogy lehúzás, de itt most ez volt az egyik dolog. Direkt megnéztem most utólag is a booking-on, ahol úgy szerepel, hogy magán parkolóval rendelkezik a szálloda, de sehol nem volt feltüntetve, hogy fizetős! (Általában oda szokták írni, hogy ingyenes vagy fizetős parkoló. Ez itt kicsit megtévesztő volt.) Még amikor ott voltunk és valamit keresni kellett a neten, egy helyen azt láttam, hogy 5 USD, de végül 10 USD/éjjel terhelték meg a számlánkat.)

Na szóval ott hagytuk abba, hogy leraktuk a bőröndöket és mi máris útnak eredtünk. Itt egy óriási hibát követtünk el, ugyanis a naptej a bőröndben volt és egyébként meg iszonyatosan gyönyörű idő volt az összes nap során, tűző napsütéssel. Mi meg itthon még azon agyaltunk, hogy “szerinted kell vastagabb pulcsit is betenni??” (Nem volt rá szükség!)
Cserébe viszont nagyon megégtünk rögtön az első napon! De persze nem értünk rá a fájó sebeinket nyalogatni.

Ahogy mondtam, a parkolón túl már ott is a víz. Ott még nem zuhatag, de nagyon gyorsan szalad a víz. Annyira gyönyörű, hogy szó szerint tátva maradt a szánk, már ott és akkor.

Szokás szerint jöjjön először pár infó a helyszínről, aztán pedig a saját élményeink.

A Niagara egy indián szó, jelentése mennydörgő víz. A vízesés a Niagara folyón található, az Ontario állambeli Niagara Falls és a New York állambeli Niagara Falls ikervárosai között.
A Niagara-vízesés nem a legmagasabb, nem a legszélesebb és nem is a legnagyobb vízesés a világon, mégis lenyűgöző az ereje és szépsége. Három vízesésből áll. A legnagyobb a Horseshoe Falls, mely a két ország határán húzódik. A két kisebb pedig az American Falls és a Bridal Veil Falls.

A Niagara Falls State Park az USA legrégebbi állami parkja. 1885-ben alapították. Megálmodója az a Frederick Law Olmsted, aki a New York-i Central Parkot is tervezte.

A Niagara-vízesésen másodpercenként 3160 tonna víz folyik át. Ez 75 000 gallon (=285 000 liter) víz másodpercenként az American és Bridal Veil vízesésen, és 675 000 gallon (=2 555 150 liter) víz másodpercenként a Horseshoe (Patkó) vízesésen.

Ha minden nap meginnánk 8 pohár vizet (2,5 dl), akkor több mint 4100 évbe telne, hogy elfogyjon az a vízmennyiség, ami a vízesésen egyetlen másodperc alatt folyik át.

A lezúduló víz minden másodpercben 15 000 fürdőkádat tudna megtölteni. Szerintem ezek elképesztő számok. Még felfogni is nehéz!

Ezenfelül a Niagara-vízesés több mint 4 millió kilowatt villamos energia termelésére képes, melyet az USA és Kanada megosztva használ.

Az öt Nagy-tó közül négy (Superior, Michigan, Huron és Erie) a Niagara folyóba ömlik, mielőtt az Ontario-tóba ömlene. Ez az öt Nagy-tó teszi ki a világ édesvízkészletének közel egyötödét.

A Niagara-vízesés egy 12 300 éve kialakult terület, amely semmi máshoz nem hasonlítható természeti csoda. A története évezredekre nyúlik vissza, egészen a jégkorszakig, amikor az olvadó jégből hatalmas vízfolyások szabadultak fel, amelyek a mai Niagara-folyóba ömlöttek. A Niagara-vízesés kialakulása lassú folyamat volt, amely még ma is tart.

Valószínűleg a Niagara térségében élő amerikai őslakosok voltak az első emberek, akik megpillantották a Niagara-vízesést. Az első európai, aki dokumentálta a területet, egy francia pap, Louis Hennepin atya volt. Egy 1678-as expedíció során nyűgözte le a Niagara-vízesés mérete és jelentősége.

Az 1800-as években a vasúti rendszer kiépítése megnyitotta a Niagara-vízesést a látogatók tömegei előtt, és a világ minden tájáról érkező utazók első számú célpontjává tette.

A világ első nagyszabású vízerőműve 1895-ben nyílt meg a Niagara-vízesésnél. Az erőmű azonban egyenáramú rendszert használt, amely csak 100 méterre tudta továbbítani az áramot. 1896-ban Nikola Tesla, a híres villamosmérnök bebizonyította, hogy új, váltakozó áramú indukciós motorjával képes áramot továbbítani a Niagara-vízeséstől a New York állambeli Buffalóig. Ez jelentette a váltakozó áramú rendszer első nagy távolságra történő kereskedelmi alkalmazását, amelyet a mai napig világszerte használnak. A villamos energiát először a közeli Schoellkopf erőműben állították elő.

A helyi legenda szerint az 1800-as évek elején a Niagara-vízesésen nem voltak fekete mókusok, de a folyó túlpartján, Kanadában igen. Amikor az első függőhíd megépült a Niagara folyón, a fekete mókusok átkeltek a folyón az Egyesült Államokba. Mi Michigan-ben láttunk először fekete mókust. Azt mondják, hogy ritkán lehet őket látni és szerencsét jelent, ha sikerül megpillantani. Mi akkor is többet láttunk és most is volt szerencsénk jó pár fekete mókussal összefutni. 🐿️

Mi először a szálloda mentén sétáltunk egy kicsit és már itt is csak ámultunk a víz erején.
Aztán átmentünk a gyalogos hídon, mely a Kecske-szigetre vezet. Semmit nem lehet eltéveszteni, mert minden nagyon jól ki van táblázva, meg hát az embert egyszerűen viszi a lába.

A hídon átérve jobbra kell kanyarodni. Ki van táblázva a Niagara Falls State Park, ott kell tovább haladni egyenesen. Jobbkéz fele haladva jutunk el az American Falls-hoz és a legkisebb Bridal Veil Falls-hoz (Menyasszonyi Fátyol), melyet a Luna-sziget különít el.

Itt van a Cave of the Winds (Szelek barlangja) bejárata is, itt lehet jegyet vásárolni (pontosabban jegyet a park több pontján is lehet vásárolni!!).
A Szelek barlangja elnevezés egy kicsit megtévesztő, ugyanis a barlang az 1900-as évek elején beomlott, a neve viszont megmaradt. Mi most idő hiányában ezt a programot kihagytuk, de úgy tudom, hogy van egy kis “múzeum”, a “The World Changed Here” nevű pavilon, ahol többek között azt lehet megtudni, hogy Nikola Tesla hogy használta a vízesés erejét a váltakozó áram létrehozására.
Nikola Tesla egyébként egy szerb-amerikai fizikus, feltaláló, villamosmérnök, gépészmérnök, filozófus. Életében 146 szabadalmat jegyeztek be a neve alatt (ebből 112-t az USA-ban).
A világ egyik legjelentősebb és leghíresebb tudósa és feltalálója, tevékenységét elsősorban az elektromosság, mágnesesség és gépészet területén fejtette ki. Nevéhez fűződik a rádió feltalálása is. Munkássága jelentősen hozzájárult a második ipari forradalomhoz, és nagyban meghatározza jelenkori gazdasági és társadalmi életünket.
A múzeumi részt követően kap az ember egy esőkabátot (poncsónak nevezik) és (lifttel) leereszkedik az 53 méter mélyen található Niagara-szurdokba. Innen kilépve egy fából készült sétányra és a “Hurricane Deck” nevű helyre jut az ember, mely közvetlenül a Bridal Veil vízesés lábánál található és ahogy a Hurricane Deck elnevezés is utal rá, trópusi viharhoz hasonló körülmények veszik körül az embert. Ezt mi csak fentről láttuk, de 100% hogy csuromvizes lesz mindenki! 😀
Még fentről nézve is brutális élmény lehet! A belépő jelenleg 21 USD, 6-12-év között 17 USD.

Mi először is a barlang mellett található étteremben vettünk egy kis kaját, hogy megebédeljünk. A rendelést a kihelyezett automatánál is le lehet adni, de a pultnál is lehet kérni. Mi az automatánál rendeltünk. Bent nem lehet leülni, de kint van egy csomó asztal napernyőkkel. Találtunk egy üres asztalt és megebédeltünk. Nagyon sok sirály és kismadár próbál szemtelenkedve ételt kunyerálni.

Ebéd után megkerestük Tesla szobrát, majd először is az American Falls és a Bridal Veil Falls felé vettük az irányt.
Ennek magassága 54 méter, a nyári nappali vízhozama pedig: 285 000 liter/másodperc, ahogy ezt már fentebb is említettük. Egész egyszerűen lenyűgöző!

Mivel hétvége volt, ezért nagyjából már mozdulni sem lehetett, olyan sokan voltak. Alig lehetett odaférni a korláthoz, hogy közelebbről is vess egy pillantást a vízre, vagy hogy csinálj egy fotót.
Számunkra meglepő módon a turisták 95%-a indiai származású volt. Másik 4% latin vagy ázsiai. És kb. 1% volt az egyéb náció.
A kulturális különbségek nagyon hamar megmutatkoztak, mert sajnos - szerintünk - nagyon bunkó módon viselkednek. Már máskor és máshol is ezt tapasztaltuk sajnos velük kapcsolatban és akikkel beszélgettem erről a témáról, ők is ugyanezt mondták, hogy a világ bármely pontján találkoztak velük, nem tudnak viselkedni…
Charlotte-ban is sok indiai származású ember él, de ilyen koncentráltan még sehol sem tapasztaltuk ezt. Szóval ők egy kicsit megnehezítették, hogy az ember tudjon egy fotót készíteni, mert nem erősségük, hogy kivárják a sorukat és az sem, hogy észrevegyék, hogy mások is vannak rajtuk kívül.
Amikor egy másodpercre felszabadult egy hely, mondtam Csibinek, hogy “gyere már, mert újra ideáll valaki a képbe”… Erre ránk köszönt magyarul az illető, hogy “sziasztok”… 😄
Ha netalántán olvassa a blogot, ezúton üzenjük neki, hogy nem neki szólt, hanem addigra már eléggé elegünk lett belőle, hogy kb. 20-an álltak bele az arcunkba!
Na ezt csak érdekességképpen meséljük, mert nagyon feltűnő volt ez az arány… Majd még lesz egy-két sztori, akkor újra előveszem a témát.

Miután itt kigyönyörködtük magunkat és néhány fotót is kiharcoltunk magunknak, elindultunk a legnagyobb attrakcióhoz, a Horseshoe Falls-hoz.
Varázslatos látvány, de nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a kanadai oldalról még fantasztikusabb, mert onnan egészben lehet látni.

A séta során először picit fentről lehet szemügyre venni. Az amerikai oldalról szerintünk innen a legjobb a rálátás. Közelebb érve pedig méginkább látszik, hogy milyen hatalmas. Nehéz befogadni a látványt és felmérni, felfogni, hogy milyen hatalmas víztömeg zúdul le.

Mi most csak az amerikai oldalról néztük meg és így is varázslatos. Hihetetlen szépség és erő árad belőle.
A Top of the Falls nevű étterem egyedülálló étkezési lehetőséget kínál, ugyanis ez az egyetlen Niagara-vízesésre néző étterem. Mivel nemrég ettünk, éhesek nem voltunk, de gondoltuk, hogy egy kávé-süti bármikor jól jön alapon, csak kipróbáljuk. Így aztán felmentünk és a teraszra kértünk helyet. Volt is, pont egy sarokban, ahonnan remek kilátás nyílt a vízesésre.

A pincérünk George volt, aki egyébként Romániából származik. Megörült a “szomszédságnak” és mesélte, hogy amúgy az egyik közeli szállodában (is) dolgozik, ahol sokszor szoktak magyarok is megszállni. Hiába na, kicsi ez a nagyvilág.
Ezt követően visszamentünk a parkolóba, mert el akartunk menni a Walgreensbe napozás utáni hűsítő krémet venni, mert addigra egyértelművé vált, hogy nagyon leégtünk.
És ekkor történt egy kis malőr. Bepakoltuk a hátizsákot a csomagtartóba és a kocsikulcs a hátizsákban volt. Ezzel a lendülettel bezártuk az autóba a kulcsot. Ami nagyon fura, ugyanis a mi autónknak is olyan kulcsa van és itt általában az összes autónak, hogy ha berakod a kocsiba, akkor nem záródik be, hanem jelez, hogy benne van. Na, ez persze nem jelzett…
Semelyik ajtó és a csomagtartó sem akart kinyílni. Azonnal fel kellett hívni a Nationalt, hogy most ilyenkor mi van. Elmagyaráztuk, hogy mi a probléma és semmi sem segít. Az lett, hogy küldenek valakit, aki kinyitja az ajtót. Ez 70 USD-be fog kerülni. 😔
Nagyon meleg volt, próbáltunk árnyékba húzódni és ott várni a felmentő sereget. Közben ott jöttek-mentek emberek, nyíltak a kocsiajtók és egyszer hallottam egy kattanást, gondoltam, mi bajunk lehet, ha megnézzük, hogy nem a mi autónk volt-e. Képzeljétek, hogy de! Végül a vezető felőli oldalon kinyílt az ajtó és ki tudtuk nyitni a csomagtartót is. Gyorsan újra telefonáltunk, hogy lemondjuk a segítséget, aki szerencsére és nyilván még nem is indult el. A telefonban és SMS-ben is visszaigazolták a lemondás tényét, viszont az utazás végén ennek ellénére felszámolták a 70 USD-t. Szóval most éppen levelezésben állunk velük, valamelyik nap fel kell őket hívni valószínűleg, hogy visszaszerezzük a pénzt.

Na miután ez megoldódott, elmentünk a Walgreensbe, ahol vettünk napozás utáni krémet és vizet. Eddigre már bőven elmúlt 4 óra, így a szobánkat is át tudtuk venni. Felmentünk, kipakoltunk, letusoltunk, próbáltunk egy kis erőt gyűjteni, mert korán is keltünk, a nap is kiszívta az erőnket és már volt néhány km is a lábunkban. De persze újra útra keltünk, mert esti világításban is szerettük volna látni a vízesést.
Ezúttal a szállodától jobbra indultunk, erre van a kilátótorony és innen visszanézve szuper panoráma nyílik a vízesésekre.
Mivel 9 óra körül megy le a nap, ezért még volt időnk sötétedésig és szokás szerint elbóklásztunk.
Elindultunk a Rainbow Bridge (becsületes nevén The Niagara Falls International Rainbow Bridge) irányába, amely egyébként az USA és Kanada közötti határátkelőként funkcionál.

Mi ezúttal a híd alatt sétáltunk át és egészen a régi erőműig, a Schoellkopf Power Plant-ig jutottunk. (Először azt mondtuk, hogy ó, max a hídig menjünk el… Aztán persze jóval messzebbre jutottunk már megint.)
Az volt kiírva, hogy “now open”, de ennek ellenére sajnos már nem volt nyitva. A nyitvatartási idő szerint amúgy 17 óráig van nyitva. Ekkor már jócskán 20 óra után jártunk szerintem.
Az erőmű 3 szakaszban épült 1905 és 1924 között és elkészültekor a világ legnagyobb vízerőműve volt.
1956. június 7-én egy katasztrófa az erőmű kétharmadát elpusztította. (A hátsó falból víz szivárgott az üzembe, ez okozta a katasztrófát.)
Elvileg egy (ingyenes) lifttel itt is le lehet menni a vízhez, ahonnan szuper kilátás nyílik a vízesésekre. És egy kapcsolódó túraútvonal is található itt. Sajnos ezt most nem tudtuk saját szemünkkel megnézni, hiszen zárva volt.

Így aztán elindultunk visszafelé és még éppen sikerült egy kis helyre odaférkőzni, hogy szuper helyről nézhessük, ahogy hamarosan megvilágítják a vízeséseket.
Itt most egy latin banda pofátlankodott be gyakorlatilag majdnem elénk. Csibi akart csinálni képeket a nagy géppel, álvánnyal, de a csaj kb. beállt a fényképező elé, vagy ha ő éppen nem, a telefonját tutira ott lobogtatta a kamera előtt, mert valakivel éppen videotelefonált. No comment.
Azért sikerült csinálnunk néhány szuper fotót és ezúttal nem hagytuk, hogy kitúrjanak minket. Persze, még neki állt feljebb.

Később elindultunk vissza a szállodába, és bár nem szoktunk ilyen későn már enni, mivel nem ettünk ma túl sokmindent, így éhesek voltunk.
A sarkon lévő Hard Rock Café-ba mentünk be, ahol elvitelre kértünk valami egyszerű ételt, aztán a szobában megettük, majd lassan nyugovóra tértünk.

Tobábbi képek