Vasárnapra, július 9-re, borongós időt mondtak, ezért mi úgy döntöttünk, hogy akkor irány Kanada és Toronto.
Reggeli után összeszedtük magunkat és el is indultunk. Forgalomtól függően másfél-két óra az út Torontóba.
A szállodából kanyarodtunk kettőt és máris a Rainbow Bridge-n voltunk. Az amerikai oldalon 5 USD vagy 6,50 CAD hídpénzt kell fizetni. Készpénzzel és hitelkártyával is lehet fizetni. Nekünk azt mondták, hogy jobban járunk, ha készpénzzel fizetünk, mert a bankkártyás fizetés esetén további tranzakciós díjak is felszámolásra kerülnek. Szerencsére volt nálunk készpénz, így azzal fizettünk.
Csak hogy teljes legyen az infó: Ha valaki gyalogosan kel át, abban az esetben 1 dollárt kell fizetni (USD és CAD egyaránt), melyet a Kanadából való távozáskor szednek be.
Szerencsére nem volt sorbanállás, azonnal át is értünk a hídon. A kanadai határőrnek át kellett adnunk az útlevelünket. Kaptunk néhány keresztkérdést, nyilván a magyar útlevelünk miatt is, de gondolom, mindenkinek feltesznek egy-két kérdést. Tőlünk ilyesmiket kérdeztek: mióta élünk Amerikában és ott hol, miért vagyunk ott, mennyi ideig maradunk Kanadában, miért megyünk oda, viszünk-e magunkkal valamit, vagy hagyunk-e kint valamit. Van-e nálunk fegyver. Aztán jó utat kívántak és már mehettünk is.
Hát én korábban egy csomó mindent bejelöltem a térképen, hogy mi mindent szeretnénk megnézni Torontóban. Elsősorban a belvárosra fókuszáltunk, de azon kívül is volt 3 vagy 4 látnivaló. (Sejthetitek: esélytelen volt! 😂)
Csibi a belvárosban nézett ki egy parkolóházat, ahol a többihez képest olcsóbb volt a parkolás, 10 CAD egész napra. A többi helyen 5 CAD/óra volt az alap.
A David Pecaut téren álltunk meg, szemben a Royal Alexandra Színházzal. Rögtön a sarkon találtunk egy tök jó térképet, amelyen 3 különböző városnéző séta útvonala van bejelölve. Ezt lefotóztuk és úgy döntöttünk, hogy a kék és piros út több helyen fedi egymást, szóval nagyjából ezen az útvonalon fogunk mi is haladni. Egész nap sétáltunk, mindenhova gyalogosan mentünk, habár láttuk, hogy van villamos, metró és busz is.
Az első utunk azonban egy kávézóba vezetett, mert szerettünk volna inni egy kávét és egy mosdó is jól jött volna már. (A városban egyébként sok helyen van nyilvános vécé, többek között a téren is volt, ahol feljöttünk a parkolóból.)
Még a szállodából intéztünk magunknak internetet, hogy Kanadában is legyen, ha bármi miatt szükségünk lenne rá, vagy ne adj Isten bajba kerülnénk. 5 CAD-ba került fejenként (ez egyhavi díj, majd valamikor lemondjuk). Amikor azonban megérkeztünk, egyikünknek sem működött eleinte az internete, viszont kb. 10 perc után már rendben volt minden. A Second Cup nevű kávézóban vettünk két kávét. Amíg ott üldögéltünk a kávézó is szépen megtelt, egyre csak jöttek az emberek.
Na és mielőtt elindulnánk a sétánkra, jöjjön egy pár érdekes szó Torontóról.
Toronto Ontario tartomány fővárosa és Kanada legnépesebb városa. Igazi világváros. Az üzleti élet, a pénzügyek, művészetek, a sport és kultúra nemzetközi központja és a világ egyik legmultikulturálisabb városa.
Toronto nevének jelentése irokéz nyelven: “a hely, ahol a fák a vízben állnak”, ez a Simcoe-tóra utal, ahol a huron indiánok facölöpöket vertek a tóba, hogy könnyebben tudjanak halászni.
Az első európaiak francia szőrmekereskedők voltak, 1750-ben a közelben alapítottak egy kereskedelmi állomást. A britek 1793-ban megalapították York városát, melyet később Felső-Canada fővárosává neveztek ki. Végül 1834-ben Toronto városává nevezték át és ezt tartják a város születési időpontjának is.
Számos felhőkarcolóval rendelkezik, legismertebb a CN Tower, mely a nyugati félteke legmagasabb szabadon álló építménye. A város a Szilícium-völgy és New York City után a 3. legnagyobb technológiai központ Észak-Amerikában.
Két hivatalos nyelve az angol és a francia. Toronto a kanadai filmgyártás egyik központja. Az utcáit és nevezetességeit számos filmben fel lehet fedezni. Mondanom sem kell, hogy a turizmus húzóágazat, rengetegen keresik fel a várost minden évben.
Toronto nekünk nagyon tetszett. Tényleg van egy csomó felhőkarcoló, ugyanakkor nagyon sok parkot is lehet találni. Nyüzsgő nagyváros, mégis nagyon élhetőnek tűnik. Minden sarkon akad valami érdekes látnivaló.
A kávézóból visszafordultunk és ugyanarról ahonnan jöttünk arra haladtunk egyenesen. Elhaladtunk a St. Andrew’s Templom mellett, majd véletlenül megláttunk egy hatalmas arcot formázó szobrot, gyorsan meg is néztük közelebbről.
A szobor neve Dreaming, alkotója pedig a katalán származású Jaume Plensa. Ez a több mint 8 méter magas szobor nagyon jól illeszkedik a belváros építészetébe. Direkt ide készült és ahogy körbejárja az ember mindig más perspektívából mutatkozik meg. Az “Álmodozás” egy fiatal lány portréja, csukott szemmel, csendes elmélkedésben. A művész arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy nézzünk befelé. A szobor az emberiség jövőbeli álmainak és közös emberi tapasztalatainak metaforája.
Innen továbbhaladva az Osgoode Hall nevű helyre jutottunk, mely a városi bíróság épülete. Az Osgoode Hall a viktoriánus klasszikus építészet egyik legszebb példája Kanadában. Valóban nagyon szép épület, nekem a magyarországi múzeumok jutottak róla eszembe.
Ami még tök érdekes volt, hogy a kertjében 10-15 fiatal fiú és lány festett/rajzolt. Vagy az épületet, vagy a kert fáit. Hangulatos volt.
Az Osgoode Hall kertjét elhagyva máris a város főterén, a Nathan Phillips téren találtuk magunkat. Először 5-10 ember álldogált és szemmel láthatóan meditált. Aztán minket is meginvitáltak egy közös meditációra, de ezt mi most kihagytuk.
Ezen a téren található a TORONTO felirat, ami miatt ide akartunk jönni, de ezen a hétvégén művészeti fesztivál volt, így a tér teljesen tele volt.
A Nathan Phillips tér egyébként 4,85 hektáros, ezzel pedig Kanada legnagyobb városi tere. 1965-ben nyitotta meg “kapuit”. Nevét az egykori torontói polgármesterről kapta. Nathan Phillips 1955-1962 között volt a város polgármestere. Ma a város tulajdonában áll és az egész téren tilos a dohányzás.
Ez a téglalap alakú tér a régi és az új városháza közvetlen szomszédságában áll. Koncertek, művészeti kiállítások, helyi piac, téli fényfesztivál és egyéb nyilvános rendezvények helyszíne.
Van itt egy tükörmedence, melyen télen korcsolyázni lehet, de a téren található még többek között egy állandó színpad, békekert, számos szobor és ahogy említettem már, a Toronto felirat is, mely 2015-ben került ide. A tér alatt található a világ egyik legnagyobb mélygarázsa.
A Peace Garden (Békekert) a hirosimai atombombázás emlékműve, valamint a “torontóiak elköteleződése a világbéke mellett”.
A tükröződő medence fölött 3 betonív ível át. Eredetileg csak építészeti elemként és a jégpálya megvilágítására használták, de 1989 óta Szabadságívként ismeret, a szabadság megszerzéséért és védelméért küzdők emlékére. Ezzel egy időben a berlini fal egy darabját a központi boltív déli tövében helyezték el.
Még egy utolsó érdekesség: 2019-ben, miután a Toronto Raptors megnyerte az NBA döntőt, összesen kétmillió ember látogatott ki a térre, mely a legnagyobb nyilvános esemény volt Kanada történetében!
Ezen a hétvégén, mikor mi is itt voltunk, július 7-9 között a Toronto Outdoor Art Fair (TOAF) művészeti fesztivál zajlott a téren.
Rengetegen voltak.
Mi innen átmentünk a régi városháza elé, csináltunk egy-két fotót, majd tovább indultunk.
Ezt követően a St. James Parkhoz érkeztünk, ami egy nagyon hangulatos, virágos, zöld park sok piknikezővel, parkban pihengető, olvasgató emberrel és néhány cuki fekete mókussal. Ez a park nagyon tetszett nekünk.
Ez a park közvetlenül a Cathedral Church of St. James, vagyis a Szent Jakab anglikán katedrális mellett található. A plébániát 1797-ben alapították, a templomot pedig 1853-ban szentelték fel. 1936-ban vált katedrálissá. A katedrálisba be lehet menni, meg is tettük. Nagyon szép templom. Körülnéztük és üldögéltünk is egy kicsit bent.
Ekkor már délután 15 óra körül járt az idő, megéheztünk. Még nagyon sok programunk volt, de tudtuk, hogy az idő szűke miatt valamit muszáj lesz elengedni.
Azt beszéltük, hogy az első szimpatikus étterembe bemegyünk enni. Először találtunk egy nagyon szép virágos graffitit, aztán belefutottunk egy “robot kávéautomatába” és a következő sarkon ott volt a “The Works” nevű étterem. Volt neki fent teraszos része, lent pedig teljesen nyitott ablakos megoldása. Minket ide ültettek az egyik nyitott ablakba, pont a sarokra. 8 perc volt hátra az ebédidőből, de mondta a csaj, hogy még nyugodtan kérhetünk menüt: ez egy hamburger + köret és ingyen italt jelentő cucc volt. Csibi ezt kérte, én pedig egy salátát választottam, de aztán megosztoztunk mindenen. Itt nagyon érdekes “pohárban” kaptuk az italt. Valami “feneketlen pohár” volt a neve, hát elég nagy volt a kancsó. 😂
Az étel jó volt. Amikor bementünk, akkor lent csak egy srác ült rajtunk kívül, aztán szépen megtelt az egész étterem. A pincérnő egy ukrán lány volt, aki szintén megörült a szomszédságnak és ismét megállapítottuk, hogy milyen kicsi a világ. Főleg miután mesélte, hogy az ex-pasija éppen Charlotte-ba költözött. Viccesek ezek a dolgok.
Ebéd után a Berczy Parkon át szerettünk volna eljutni a kikötőig, mert szerettünk volna komppal átmenni a kis szigetre, ahonnan állítólag szuper panoráma nyílik Toronto látképére.
A Berczy Park egy kis park a belvárosban. Nevét a német származású William Berczy építészről és földmérőről kapta. Ennek a parknak a legfőbb ékessége szerintünk a legcukibb szökőkút, amit valaha láttunk! Ez ugyanis egy kétszintes szökőkút, ahol 27 kutya szájából szökik a víz felfelé, ugyanis az összes kutyus a szökőkút csúcsán lévő csontot nézi.
Ennél cukibbat még sehol sem láttunk. Állítólag két macskaszobor is van a parkban, mi csak az egyiket találtuk meg, egy elektromos doboz tetején üldögél. A másikat sajnos nem láttuk.
Átmentünk a téren, majd a nagy kereszteződésben észrevettük a Jégkorong Hírességek Csarnokát (Hockey Hall of Fame). A jégkorong történetének szentelték, a játékosokról, csapatokról, NHL (National Hockey League) rekordokról, emléktárgyakról szóló kiállítások helyszíne. Eredetileg 1943-ban alapították az ontariói Kingstonban, a mai épületben 1993 óta található a múzeum.
Előtte jópofa hokis szobor látható.
Innen tök egyenesen haladva a kikötőhöz érkeztünk.
Útközben volt néhány érdekes épület, “egy bevándorló családot” ábrázoló szobor, aztán pedig már meg is érkeztünk.
Ahova érkeztünk, onnan vízitaxival lehet átmenni a víz túloldalára, de a vízitaxi lényegesen drágább, mint a komp. A komp azonban ritkábban jár és ráadásul egy nagy szállodaépületet megkerülve lehet eljutni a jegyárusító helyekhez.
Mikor odaértünk, láttuk, hogy olyan nagy sor áll, hogy a 10 percen belül induló kompot egész biztosan nem érjük el, ha beállunk a sorba. Ha megvettük volna előre a jegyet, akkor a sort kikerülve már mehettünk is volna fel a kompra. De mivel nem tettük és már ott sem volt rá idő, ezért szomorú szívvel, de elengedtük ezt a programot, mert már ekkor is 16:30 volt. A komp pedig 16:40-kor indult. Nem tudtuk, mennyi idő alatt ér át a komp, ott mennyi időt töltenénk, de ismerve magunkat, tuti nem lenne elég az idő. Azt se tudtuk, mikor indul vissza. Viszont mivel Toronto nagyon tetszett nekünk, ezért azt is elhatároztuk, hogy egy szép napon visszatérünk majd és a kimaradt részeket is jól megnézzük.
Miután ezt így szépen elhatároztuk, sétáltunk egyet a kikötőben és most csak innen néztünk vissza a város látképére. Azért így sem volt rossz látvány.
Ez a program egyébként a CN Tower-rel volt versenyben. Nagy volt a dilemma, hogy melyiket válasszuk, de a kompnál eldőlt a kérdés.
Innen tehát a CN Tower-t vettük célba. A CN Tower egy 553,3 méter magas kilátótorony. 32 éven át (1975-2007) a világ legmagasabb szabadon álló építménye volt. Ma a 10. helyen áll. Viszont továbbra is a nyugati félteke legmagasabb ilyen jellegű épülete.
1995-ben az Amerikai Építőmérnökök Társasága a világ hét csodája közé választotta.
Útközben minden érdekességet megnéztünk, aztán egy nem túl hosszú séta után meg is érkeztünk a toronyhoz. Csibi szerette volna, ha felmegyünk, ezért beálltunk a sorba. 101,70 CAD (=77,02 USD) volt a jegy kettőnknek.
A fő kilátószint egyébként 346 méter magasan van, mi most ott voltunk. A sorbanállás úgy nézett ki, hogy volt 4 vagy 5 pénztáros és ahol felszabadult a hely, oda kerültél. Ahogy néztük 17:30-ra és 18:00-ra adtak ki jegyeket, nekünk szerencsére 17:30-as jegyünk lett.
A jeggyel átálltunk a bejáratnál lévő sorba, ahol egy biztonsági- és táskaellenőrzést követően már bent is voltunk. Bent természetesen van egy kis múzeumi rész, majd egy kis teremben vetítés látható. De igazából már innen indult a sorbarendeződés a liftek irányába. Itt elég sokat kellett várakozni.
Arra jutottunk, hogy amikor tavaly decemberben New Yorkban jártunk és felmentünk a SUMMIT One Vanderbilt felhőkarcolóba ott valamiért sokkal hatékonyabban kezelték a feljutást. Pedig ott még zacskót is kellett húzni a cipőre, mindenki kapott napszemüveget és még egy gépnél fotózkodni is kellett és mégis sokkal gyorsabban oszlott fel a tömeg.
Pedig egyébként itt is sok lift van - összesen 6 darab, üvegablakos lift, melyek 58 másodperc alatt repítenek fel a fő kilátóba 346 méter magasba (22 km/óra sebességgel).
Ez elég durva élmény volt.
A toronyban van egy exkluzív étterem is, a 360 Restaurant, ide időpontfoglalás szükséges, van fogyasztási minimum (75 CAD/fő) és érdekesség még, hogy 72 percenként fordul körbe.
Azon a szinten, ahol mi voltunk, ott két büfé-féleség van, ahol péksütit, kávét, innivalót és sült krumplit lehet vásárolni. Legalábbis mi ezeket láttuk.
Mi először körbejártuk (kétszer) a kilátót, ahol ismét nehéz volt szabad felülethez jutni, de azért csak sikerült nekünk is fotókat készíteni. Nagyon jó a kilátás a városra - természetesen. Tök jól látni a felhőkarcolókat, a kis hajókat a tavon, de még a közeli kis repülőteret is nagyon jól láttuk.
Aztán Csibi beállt a sorba az egyik büfébe, hogy valamit rágjunk meg igyunk egy kávét, mert innen már vissza kellett indulnunk a Niagarához és megbeszéltük, hogy ma már mást nem fogunk enni.
A croissant nagyon finom friss volt. Én leültem egy asztalhoz, ahová egy percen belül jött oda egy indiai család (sokan voltak) és máris le akartak ülni Csibi helyére… Azt nem hagytam, cserébe viszont úgy körbeültek, hogy utána alig tudtam onnan kimászni. 😀
Elég késő lett, mire kinézelődtük magunkat és ettünk (Csibi szegény elég hosszú ideig állt sorba, a SUMMIT-ban is sokan voltak, de ott a szendvicsért sem kellett ennyit várakozni.)
Már majdnem elindultunk lefelé, amikor rájöttünk, hogy egy fontos részt majdnem kihagytunk. Ugyanis itt is van egy üvegpadló, amin keresztül le lehet látni az utcáig.
A SUMMIT-ban ez úgy volt megoldva, hogy sorba kell állni, két ilyen üvegfelület van, készül Rólad egy “kötelező” fotó, aztán van 30 másodperc, hogy a saját fotóidat is elkészítsd. Itt viszont mindenki egyszerre áll rajta és fotózkodik, vagy a gyerekek például ugráltak rajta. Volt, aki nem mert rálépni, vagy nagyon hamar le is jött onnan. De sokan nagyon jól bírták. Egy kicsit ijesztő, de azért persze mi is kipróbáltuk. Időnként megremegett a lábam. Nagyon durva, ahogy látod a mini embereket lent a földön. Meg a torony aljában lévő akvárium tetejét lehet még látni.
Na, ezzel is megvoltunk és aztán mentünk a lift irányába, ahol ismét 58 másodperc alatt leszáguldottunk az üvegablakos panorámalifttel.
Mielőtt mentünk fel, láttuk, hogy van egy LA TOUR CN TOWER nevű, nevezzük szelfipontnak.
Akkor nem álltak túl sokan, de mennünk kellett a jegy miatt, a végén viszont természetesen tök nagy sor kerekedett. Na és hát persze itt is szembesültünk azzal, hogy amíg az amerikaiak meg például mi ki tudjuk várni a sorunkat, addig van, aki nem igazán.
Volt ott néhány amerikai csaj, akik fotóztak, de már őket sem bírták kivárni az indiaiak. Egyből odamentek vagy 10-en.
Mikor mi kerültünk volna sorra, mi visszaengedtük az amerikaiakat, hogy befejezzék a fotójukat, de addigra már egyértelműen elénk pofátlankodott egy újabb indiai csapat.
Ez már az amcsikat is felhúzta, és ők is szóltak nekik, hogy mi következünk. De még így is csak nagyon nehezen vették a lapot.
Na mindegy is!
Ekkor már 19:45 volt, szóval visszaindultunk az autóhoz. Tudtuk, hogy nem vagyunk messze, mert amikor délelőtt elindultunk, akkor is láttuk, hogy nagyon közel a torony.
Egyébként itt van a CN Tower lábánál nem csak az akvárium, hanem a Rogers Centre nevű stadion is, mely a Blue Jays baseballcsapat otthona is.
Valamilyen rendezvény volt, mert nagyon sokan voltak ezen a téren.
Mi viszont már az autó felé haladtunk, de még persze útközben is találtunk jó néhány érdekes dolgot, amit muszáj volt megnézni. (Nem is mi lennénk… 😀)
20 óra körül értünk vissza a térre, ahol azonban még üldögéltünk egy kicsit, ugyanis az volt a terv, hogy nem megyünk át még a határon, hanem megállunk a kanadai oldalon, hogy onnan is megnézzük a vízesést kivilágítva, meg a kanadai “őrületet”, ezért Csibi parkolót keresett a térképen.
Amíg ott üldögéltünk egy cuki kukázós mókusra lettünk figyelmesek, aki mindig kiszedett valamit a kukából. És akkor egyszercsak magyar hangokat hallottunk. Egy magyar család is megállt pár pillanatra megnézni, hogy mit művel a mókus.
Ezt követően már autóba pattantunk és indultunk vissza. Ezúttal másfél órára saccolta a waze az utat, volt némi dugó és egy kicsit az eső is eleredt.
Egy helyen majdnem baleset történt, mert valaki előzni akart. Be akart menni a belső sávba, de ott már volt egy autó…
Szegény, aki már ott volt elvesztette az uralmát a kormány fölött, és ott tekergett hosszú másodpercekig. Viszont iszonyú ügyes volt, mert végül sikerült visszanyernie az uralmát és az autót is egyenesbe tudta tenni. Nagyon ijesztő volt még nézni is. De tényleg le a kalappal a lélekjelenléte előtt. Ha nekicsapódik akár az autónak, akár a betonoszlopnak, abból lehet mi is kaptunk volna. Szóval nagyon örülünk, hogy ezt sikerült elkerülni.
Ezt leszámítva sima utunk volt vissza és a kanadai Niagara Falls-ba visszaérve, hamar találtunk egy parkolót, ami ugyan nem volt túl olcsó, de nem akartunk tovább mászkálni. (15 CAD) Drágább volt mint Torontóban!
Ekkor már majdnem este 22 óra volt és amúgy iszonyú fáradtak voltunk, mert egész nap lejártuk a lábunkat.
De ez sem tántorított el minket az esti programtól.
Ha van kedvetek, tartsatok velünk oda is.
Tobábbi képek
Iratkozzatok fel a Youtube csatornánkra és kövessetek minket az Instagramon is!