Gondolom nagyon sokan néztétek a párizsi Olimpiát.
Mi néhány sportot szoktunk nézni, meg a napi összefoglalókat és persze a magyarok szereplését. Amit idén még külön figyelemmel kísértünk az az amerikai tornászlányok szereplése volt.
Én az 1996-os atlantai olimpián láttam először a magyar vízilabda válogatottat játszani és azóta örök szerelem, habár aki rendszeresen olvassa a posztjainkat, az talán már tudja is ezt, mert többször volt már szó a vízilabdáról.
Szóval a (férfi) vízilabda az egyetlen sportág, aminek az összes magyar vonatkozású meccsét megnéztük. Ha ehhez hajnali 2-kor, vagy 4-kor kellett kelni, akkor úgy is!
Sajnálatos, hogy most nem úgy jött ki a végső lépés, ahogy reméltük és vártuk, de lesz majd jobb is.
Igazából nem is egy konkrét dologról vagy sportról szeretnék írni, hanem úgy összességben. Voltak nagyon érdekes/fura/botrányos dolgok ezen az olimpián, gondolom, nem csak mi éreztük így. Engem az zavar a legjobban, hogy egy csomó külső tényező magáról a sportról és a sportolókról elvonja a figyelmet.
Kicsit olyan túlvezérelt már minden.
Én nem vártam el, hogy minden tökéletes legyen, mert olyan úgysincs. Épp elég meló lehet egy Olimpiát levezényelni.
Ami inkább elgondolkodtató, az a szurkolók hozzáállása. Olvastam egy csomó kommentet, sőt magam is kommenteltem, holott amúgy nem szoktam, mert nem szeretem magam kitenni annak, hogy valami idiótával összeakadjak (nyilván nem is úsztam meg). Nem azért, mert kerülném a konfliktusokat, hanem sokkal inkább azért mert a magyar ember egyből fröcsög és úgy gondolja, hogy csak az a megfelelő vélemény, ami neki van. Értelmes, építő hozzászólás sajnos iszonyú ritka.
Nem is akarok ebbe most mélyebben belemenni, hanem csak annyit, hogy nagyon elgondolkodtató, hogy ha valaki nyer, akkor mindenki imádja, egy hős, ha viszont veszít (egy-egy meccset) vagy azt a számot, amiben indult, akkor meg egyből jön a lehúzás és a gyűlölködés.
Én ezt sosem értettem. Azok az emberek iszonyú sokmindent áldoznak fel azért, hogy egy-egy ilyen megmérettetésen ott lehessenek és az akkori legjobbjukat megmutathassák.
Számomra mindenki nyertes, aki egyáltalán kijut az Olimpiára. A kanapé széléről nagyon okos mindenki, de ha oda kéne tenni magát, akkor már nem biztos, hogy az is ugyanilyen jól menne.
Egyből gyűlölködni?! Nem értem, hogy mikor lett ilyen a magyar nép?? (És persze nyilván nem mindenki ilyen, tisztelet a kivételnek!!) De összességében ez jön át. Ez a lemondó, megmondó, utálkozó, kicsinyes mentalitás.
Én úgy hiszem, hogy azoknak a sportolóknak sokkal jobban fáj az a pillanatnyi vereség, nem kell még beléjük is rúgni.
Tudnék párhuzamot állítani egy bizonyos sportággal, amibe ömlik a pénz mint a feneketlen lyukba, mégsincs igazi eredmény. Ha véletlen kijutnak egy komolyabb meccsre már úgy teszünk, mintha legalábbis olimpiát nyertek volna, holott kb. 2 meccs után távozniuk is kell.
De ez már politika lenne sajnos, így ebbe sem akarok belemenni.
Az olasz újságok címlapján például ugyanúgy örültek az emberek és boldogok voltak akkor is, ha valaki “csak” ezüst vagy bronzérmet nyert. Vagy a kajak-kenu 500 m női ezüstérmes német csapat is úgy örült, mintha legalábbis ők nyertek volna… De a legtöbb országnál ezt lehetett látni és érezni.
Sokkal inkább azt szeretném kihozni ebből az egészből, hogy mivel mi most az itteni közvetítéseket néztük, ezért sokkal több amerikai sportot és sportolót ismertünk meg, nagyon elgondolkodtató volt látni a különbséget.
Én azt éreztem, hogy ők egész egyszerűen elhiszik magukról, hogy meg tudják csinálni!! Nagyon más mentalitással mennek oda és gyűjtik be a legtöbb érmet.
(Függetlenül attól, hogy eleve óriási ország és kb. a legtöbb sportoló is onnan indul.) De van bennük valami belülről fakadó magabiztosság.
Amennyire tudom a magyar aranyérmesek közül is többen külföldön edzenek (sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de látszik is!!). A taekwondos lány is egész egyszerűen hitt magában és úgy állt oda, hogy ő a legjobb. (Olvastam egy cikket, amiben el is mondta, hogy ezt mondogatta magának!)
Persze nehéz összehasonlítani dolgokat, mert azért azt mi is látjuk, hogy itt már kiskoruktól fogva rengeteg féle sportot van alkalmuk kipróbálni a gyerekeknek és folyamatosan figyelik és keresik a tehetségeket.
Hozzátéve azt is, hogy nyilván itt is vannak botrányok, visszaélések, problémák, az egész világ hall róluk és mindenki tudja.
De valahogy mégis úgy jön át számomra, hogy sokkal felszabadultabban tudnak játszani.
Ott van Kína (és még néhány ország a közeli térségből): rengeteg iszonyú tehetséges sportolóval (ők is szinte minden sportágban sikeresen szerepelnek), velük kapcsolatban mégis átsuhan a fejemen, hogy vajon mi történik azzal, aki nem hozza, amit “elvárnak” tőle…
Szóval az Olimpia is elgondolkodtat, ahogy az is, hogy mennyire máshogy sportolnak most az emberek, mint korábban és micsoda emberfeletti teljesítményeket lehet látni.
Ahogy említettem, az amerikai tornászlányokat néztük - vagyis miattuk a tornát. És persze emiatt a fb, meg a többi oldal feldobott hasonló videókat. Nagyon érdekes megnézni mondjuk az 1970-es évekből egy-egy tornászt.
Mennyivel elegánsabb, kecsesebb mozdulataik voltak (kevésbé csillogó ruhákkal is…), mint most a tornászoknak.
Elég csak megnézni a magyar olimpia bajnokunkat, Ónodi Henriettát. (Akinek egyébként ezúton is mielőbbi gyógyulást kívánunk! Bizonyára hallottátok, hogy idén márciusban szívinfarktust kapott. 🙁)
Örüljünk minden honfitársunk olimpiai szereplésének és legyünk rájuk nagyon büszkék! Megérdemlik, akárhányadik helyen is végeztek! Azért is kőkeményen meg kell dolgozni, hogy oda valaki egyáltalán kijusson!
Mi az összes ország résztvevőjének gratulálunk! Bárcsak több olyan esemény lenne, amely összehozza az embereket, nem pedig az amúgy is mindenhol fellelhető ellenségeskedést növeli! Szebb világban élhetnénk!
🥇 🇫🇷 🥐
Iratkozzatok fel a Youtube csatornánkra és kövessetek minket az Instagramon is!
