Időközben egy újabb céges út is bekúszott a képbe. Október 14-15-én Atlantába utaztunk. Csibinek kellett egy vezetői tréningre menni. Én pedig egyelőre nem vagyok hajlandó egyedül maradni a házban (éjszakára legalábbis), ezért én is mentem vele.  Most is beszéltünk róla, hogy maradjunk-e pluszban pár napot, mert van még ott is néhány dolog, amit szívesen megnéznénk. De mivel novemberben is lesz egy céges kiruccanás, ezért most ezt elengedtük. Már nagyon közel a családi utazás is, szóval nem akartuk ezt most még tetézni.

Odafelé a Deltával mentünk, közvetlen járattal, visszafelé viszont átszállással kellett jönni, mert úgy kedvezőbb volt a repülőjegy ára (céges szinten). Ilyenkor ugye Csibi jegyét a cég fizeti, csak az enyémet kell külön intézni. Ez azért szokott problémás lenni, mert ilyenkor két tranzakciót kell indítani és ilyenkor gyakran előfordul, hogy külön ültetnek minket. 

Na de ne rohanjunk ennyire előre. Tehát az volt a terv, hogy szerdán munka után indulunk. 17:49-kor ment a gépünk. A repülőtéren Csibi táskáját kikapták a sorból… A kulcstartóját bicskának gondolták… Persze, hamar kiderült a turpisság, és már mehettünk is tovább. A wilmingtoni reptér (egyelőre) egy kicsi és nyugis reptér, szóval kész felüdülés a nagyokhoz képest. 

Ahogy mondtam, odafelé Deltával mentünk, ami közvetlen járat volt és összesen kb. 1 órát tartott az út. A gép pontosan indult. Már itt is úgy volt, hogy külön ülünk, de aztán a pultnál el tudtuk intézni, hogy egymás mellé szóljon a jegyünk. 

Este érkeztünk meg, de az nagyon mókás volt, hogy még el sem indultunk Wilmingtonból, amikor már a másnapi repülőjáratra is be kellett csekkolni. 🙂 
A reptéren vettünk vacsorát, amit ott meg is ettünk, aztán pedig Uberrel mentünk a szállodába, ami nagyon közel volt a repülőtérhez (11 perc) és Csibi munkahelyéhez is (4 perc). 

Másnap reggel Csibi  8-ra ment a tréningre, én pedig a szállodából tartottam meg az óráimat. Csibi 12:30-kor végzett, én 13-kor és 13:45-re már a reptéren kellett lennünk. Az Uberre kicsit várni kellett, mert dugóba került, ami nem csoda, mert Atlantában valahogy mindig dugó van.  

Mivel ez a világ legforgalmasabb repülőtere (külön írok majd erről is), ezért nyilvánvalóan sokan voltak, hosszú sorban állással kellett szembenéznünk.

Az iratok ellenőrzése itt úgy történik, hogy be kell dugni egy kis szerkenytűbe az igazolványodat és közben csinálnak rólad egy fotót. Most valamiért az enyémet külön is megnézte a néni. Aztán a biztonsági ellenőrzésnél elég bunkók voltak az alkalmazottak. Ilyet pedig mi ritkán mondunk, mert tényleg nagyon-nagyon ritkán találkozunk bunkókkal szerencsére. Lehet ezért is volt feltűnő most. Eleve fura, hogy a világ legforgalmasabb repülőterén még mindig mindent ki kell pakolni a bőröndből. Fordítsd el a kosarat, toljad - osztja az észt a hapsikám. Az előttünk lévő ember otthagyta a kosarát és nekem magyaráz, hogy toljam a kosarat... Mindegy, nyilván nem esett nehezünkre, csak nem értettük, hogy miért kell ezt ilyen stílusban. Aztán maga a biztonsági kapu is régimódi volt, engem ki is állítottak a sorból. Habár sajnos nem értettem pontosan mit mondott a csávó, ezért odébb léptem, majd rám kiáltott, hogy hova megyek. Na mindegy, megmotoztak szépen, aztán mehettem, nyilván nem volt nálam/rajtam semmi olyan, ami veszélyes lett volna. De közben Csibit is kiosztotta az ember. Volt rajta egy műanyag öv, amit az itteni 7,5 év alatt még soha senki nem vetetett le vele a reptéren. Na, ő igen...
Ha szeretnék mentséget keresni számukra, mondhatnám, hogy ekkora reptéren nyilván muszáj még jobban figyelni, de bunkónak lenni mondjuk nem kötelező! 😀

Na mindegy, hát ezen azért hamar túltettük magunkat. Itt is vacsoráztunk egyet, bár ezzel sem voltunk nagyon elégedettek most. Egy kis ételudvarba mentünk be és egy pizzát meg egy salátát kértünk. Kettőből kettőt nem tudtak eltalálni úgy, hogy vagy 7-en voltak a pultban. És a pizza még csak finom sem volt. Sebaj, csak menjünk már.

Atlantából először Charlotte-ba megyünk (ez egy nettó 35 perces repülőút kb.).

Ezúttal egy hülye kis tubussal utaztunk, ami azt jelenti, hogy a bőröndöket is elvették, mert annyira kicsi a repülő, hogy nincs fent hely a csomagoknak. Mi ezúttal egy hátizsákkal és egy bőrönddel mentünk erre a rövid kis útra. De ez is pont elég volt, hiszen ezt a bőröndöt is elvették. Ilyenkor ezeket leszálláskor kihozzák oda a folyosóra egyből.

A tubusban egymás mellett ültünk. Charlotte-ban a pilóta elég keményen rakta le a gépet, akkorát pattantunk, hogy tök kivoltam, hogy még egy másik gépre is fel kell ülnöm ezután. Régen egyáltalán nem féltem a repüléstől, de mostanában valahogy elég rosszul viselem a landolást. Meg a turbulenciát. Mikor felszálltunk Atlantában, akkor éppen kanyarodás közben jött egy légörvény, na az elég gáz volt.
Mindegy, szerencsére épségben földet értünk. Egy óránk volt az átszállásra és természetesen kb. a repülőtér másik csücskébe kellett átmennünk. A probléma nem is ez volt elsősorban, hanem a bőröndök…

Kb. mindenki sorban állt a folyosón és mivel mi szinte a leghátsó sorban ültünk, ezért itt is leghátulra kerültünk. Egy adag bőröndöt kihoztak, aztán a többit meg egy csomó ideig nem. Kb. 15-20 percig várakoztunk a bőröndre.
Mikor nagy nehezen végre visszakaptuk, akkor meg sprintelni kellet, hogy elérjük a másik gépet. Ez egy 13-15 perces séta, amit mi most 6 perc alatt tettünk meg. De közben kaptunk egy-egy e-mailt, hogy megváltozott az ülésünk és máshol ülünk és nem egymás mellett… 😣

Amikor odaértünk a kapuhoz, már csak 6 perc volt a boarding, bemondták, hogy másik géppel megyünk és ezért több mint 100 ülést módosítottak… Csak mi nem értettük, hogy ha nagyobb gépre is cserélték, akkor mondjuk a 22 A és B ülést miért kell módosítani?? 

Na mindegy, itt is megpróbáltunk a pultnál egyezkedni. Kaptunk is új helyet, viszont ez sem egymás mellé szólt. Ezt meg már végképp nem értettük. 36 soros volt a repülő és Csibi a 32. sorba én pedig a 33. sorba kaptam helyet. 
Itt 2x3 ülés volt a repülőn. Közben úgy nézett ki, hogy én bent ültem az ablak mellett, a folyosó mellé leült egy csávó, Csibi pedig egyedül ült a sorban középen.

És ez így is maradt, ugyanis senki nem jött már oda hátra. Ezért végképp nem értettük, hogy miért kellett minket szétültetni. Mondta Csibi, hogy üljek át mellé, de én már nem akartam a pasin átmászni, ezért maradtam, ő meg szintén beült az ablakhoz. 
Mostanában óriási divat, hogy fullon van a gép, de mindig vannak standby utasok, akik azt remélik, hogy még felférnek a gépre. Ide is jöttek még páran, de szerencsére nem mellénk ültek. Szóval végül így utaztunk haza. Ez a pilóta szelídebben tette le a gépet, szerencsére. 

Visszabuszoztunk a shuttle parkolóba és onnan 25 perc alatt haza is értünk. Este 8 óra után érkeztünk meg és ki sem fogjátok találni, de pénteken nyilvánvalóan munkával folytattuk a hetet. (Még szerencse, hogy máris hétvége lett utána!)