Mióta Amerikában élünk, az egyik legnagyobb kedvencünk a kolibri. Egyszerűen nem lehet őket megunni. Nyáron rendszeres vendégek nálunk, de ebben az évben új helyen vártuk őket. Volt nagy izgalom, hogy vajon jönnek-e majd. Kicsit féltem, mert itt korábban szó szerint semmi nem volt, teljesen új környék, ahol most lakunk. 

De aztán elkezdtek jönni. Eleinte nem voltak túl sokan és nem is jöttek gyakran. Aztán mikor tapasztalták, hogy itt mindig friss az ital, akkor egyre többen lettek. Itt cikáznak a kertben, veszekednek az itatón, egyik pillanatban még előttünk lebegnek, a következőben pedig már el is tűntek.

A mi környékünkön leggyakrabban a rubintorkú kolibrivel, vagyis a Ruby-throated Hummingbirddel találkozhatunk. Ez az egyetlen kolibrifaj, amely rendszeresen költ Észak-Amerika keleti felének nagy részén. Nevét természetesen a hím gyönyörű, irizáló vörös torokfoltjáról kapta, amely egyébként bizonyos szögből szinte feketének látszik, majd ha ráesik a fény, hirtelen felragyog rubinvörösen.

És bár apró madárról beszélünk, az élete egyáltalán nem apró történet. Ennyi év után már “majdnem-szakértőnek” érezzük magunkat, szóval most egy picit többet mesélnék róluk. 

A rubintorkú kolibrik többsége Mexikóban és Közép-Amerikában tölti a telet. Tavasszal aztán elindulnak észak felé, hogy az Egyesült Államok keleti részén, sőt egészen Kanada déli területeiig eljutva töltsék a költési időszakot.

Elsőként általában a hímek indulnak és érkeznek meg, utánuk következnek a nőstények. Észak-Karolinában tavasszal jelennek meg újra, és innentől kezdve hónapokon át hozzátartoznak az életünkhöz. 

És itt jön az első számomra szinte felfoghatatlan dolog. A kolibrik képesek évről évre ugyanarra a területre visszatérni, akár ugyanahhoz az itatóhoz is.

Vagyis amikor tavasszal meglátjuk az első kolibrit az itatónknál, egyáltalán nem kizárt, hogy már találkoztunk vele az előző évben. Még Charlotte-ban ilyet konkrétan megfigyeltünk. Volt egy szomszéd, akinek szintén volt az erkélyén itató, de aztán hirtelen elköltöztek. És a kolibri abszolút rutinból tényleg ment oda és kereste az itatót. Nagyon durva! Engem az érdekel, hogy honnan tudja, hová kell visszajönnie? 

A kolibrik kiváló térbeli memóriával rendelkeznek. Megjegyzik a megbízható táplálékforrásokat és azokat a területeket, ahol korábban sikeresen éltek. A vonulásukban pedig nem egyetlen „GPS-rendszer” működik, a velük született ösztönök, a belső biológiai órájuk és a környezetből származó tájékozódási jelek együtt segítik őket. Mióta ezt tudom, azóta próbálom őket ilyen szemmel is nézni, és komolyan mondom, hogy néha szinte látni a fejükön, ahogy “beszkennelik”, amit látnak. 

Ráadásul a kolibrik nem családi csapatban vonulnak. Egyedül mennek, még a fiatal madarak is.  Az a kolibri, amelyik néhány héttel korábban még egy apró fészekben ült Észak-Karolinában, ősszel életében először elindul délnek, anélkül, hogy anya vagy apa mutatná neki az utat. Valahol benne van a program, hogy mennie kell.

A családalapításban egyébként a hím segítségére nem igazán lehet számítani. A párzás után gyakorlatilag távozik, a teljes munka a nőstényre marad. Ő építi a fészket, ő kotlik és ő eteti a kicsiket. A fészek mindössze néhány centiméteres, növényi pihéből és más puha anyagokból készül, amelyeket a madár pókhálóval rögzít egymáshoz. Kívülről zuzmóval és növényi darabkákkal álcázza, ezért hiába élnek körülöttünk egész nyáron, a fészküket meglepően nehéz észrevenni.

A nőstény általában két, egészen apró fehér tojást rak. (Akkorákat, mint egy tik-tak.) Nagyjából két hét múlva kikelnek a fiókák, amelyek csupaszon, csukott szemmel és teljesen kiszolgáltatottan érkeznek a világra. De nincs sok idejük lustálkodni, mert alig három héttel később már elhagyják a fészket. 

Vagyis a tojásrakástól számítva nagyjából egy hónap alatt az apró tojásból olyan madár lesz, amely hamarosan önálló életet él. Néhány hónappal később pedig akár több ezer kilométeres utazás vár rá.

Egy felnőtt rubintorkú kolibri tömege nagyjából 3–4 gramm. És most jön az a rész, amit tényleg nehéz ésszel felfogni. A vonuló rubintorkú kolibrik egy része ahelyett, hogy végigkerülné a Mexikói-öblöt, egyenesen átrepül felette. 

Ez közel 500 mérföldes, vagyis körülbelül 800 kilométeres út lehet nyílt víz fölött. Nincs fa, nincs virág, nincs itató. Nincs olyan, hogy elfáradtam, most leszállok egy kicsit. Csak víz van alattuk és fáradhatatlanul repülnek. Az átkelés akár közel egy teljes napig is tarthat.

Jogos a kérdés, hogy élik ezt túl? Úgy, hogy előtte szó szerint felhizlalják magukat az útra.

A vonulás előtt intenzíven táplálkoznak, és testtömegük akár 25–40 százalékát is felszedhetik. Ez lesz az üzemanyaguk a hosszú repüléshez. A széljárásnak is óriási szerepe van. A kedvező hátszél rengeteg energiát takaríthat meg, egy rossz időben érkező hidegfront, erős ellenszél vagy vihar viszont komoly veszélyt jelenthet egy olyan madár számára, amely alatt több száz kilométeren keresztül nincs szárazföld. És mindezt egy olyan élőlény csinálja, amely körülbelül annyit nyom, mint egy amerikai penny. Olyan cukik egyébként, rendesen látszik rajtuk, hogy kis gombóccá válnak! 

Nyár végén elkezdődik a visszaút. Elsőként általában a felnőtt hímek indulnak délnek, utánuk a nőstények, végül pedig a fiatal madarak. Augusztusban és szeptemberben ezért az itatóknál már nem feltétlenül csak azokat a kolibriket látjuk, amelyek egész nyáron nálunk éltek. Északabbról érkező madarak is átvonulnak rajtunk, megállnak enni, feltöltik az energiaraktáraikat, majd folytatják útjukat dél felé.

Ezért ilyenkor különösen fontos, hogy az itatókat ne szedjük le túl korán. Az itató (SAJNOS) nem fogja „itt tartani” őket a vonulás megindulását elsősorban a belső biológiai folyamatok és a változó környezeti feltételek irányítják.

Aztán egy napon arra leszünk figyelmesek, hogy csend van az itató körül, mert mind elmentek. 😣 Valahol dél felé repülnek ezek az egészen picike madarak, amelyek néhány hónappal korábban még nálunk építettek fészket és nevelték fel a fiókáikat.  A tél elteltével, március vége felé újra kitesszük az itatót és reménykedve, izgatottan várunk. Majd egyszer csak meghalljuk azt az ismerős, apró zümmögést. Hurrá, megjöttek. Lehet, hogy éppen az a háromgrammos kis madár néz ránk az itató mellől, amelyik hónapokkal korábban innen indult el több ezer kilométeres útjára.  Csodálatos körforgás, igaz? ❤️

Amikor elutaztunk majdnem 10 napra, akkor természetesen levettük az itatókat, és bíztunk benne, hogy azért nem pártolnak el tőlünk. Visszatérésünk után pár órával már itt voltak mindannyian. Nálunk idén csúcsidőben 8-10 madár volt. Nagyon sokat veszekedtek egymással, és idén is volt “kolibrifa”, ahonnan lesben állva figyelték, hogy jön-e betolakodó.

Az én irodám a ház elején van és most ide az ablakomba is tettünk itatót, így egész nyáron láthattam őket, amikor idejöttek inni. Voltak páran, akik mindig itt tanyáztak a fán. Olyanok voltak, mint a kis karácsonyfadíszek! 

Egy pár napja a hímek szinte teljesen eltűntek, biztos, hogy ők már elindultak Délre. Pár napja még láttunk néhány kolibrit. Szerintünk ők már átutazóban vannak, mert furán viselkednek az itatónál, látszik, hogy nem “ismerik” a helyet.

Még talán egy-két hétig fog jönni pár kósza kis vándor, aztán április elejéig marad a várakozás. (Jelenlegi állás szerint szeptember 22-én láttuk az utolsó kis madarunkat.) 

Nekem már most hiányoznak! Bárcsak az egész évet itt töltenék!!

További képek