Viszlát, kolibrik!

Idén még nem ejtettünk túl sok szót a kolibrikről, pedig minden nap bearanyozták az életünket.
Április elején, amikor Magyarországról visszajöttünk, azzal kb. egy időben megérkeztek a tollas kis barátaink is! És időközben már el is suhant a nyár, ők pedig ismét útra keltek. Nagyon szomorú, amikor elindulnak haza. De persze nem a végével kezdem, hiszen ismét csodálatos nyarunk volt velük.
Valahogy kevesebben voltak idén és sajnos szégyenlősebbek is, de legalább itt voltak.
Most már persze egy kolibris csoport tagja is vagyok a fb-on, és ott is azt írták sokan, hogy kevesebb kolibri van, de van ahol meg nagyon sok.
Szóval nem tudni, hogy ennek mi az oka…

Nekünk 4-5 állandó vendégünk volt a nyáron.
Tavaly volt úgy, hogy 5-6, de akár 7 kolibri is cikázott itt az itatók között.
Talán emlékeztek, hogy a mellettünk-felettünk lakó szomszéd is rakott ki itatót és egy szemben lakó is… A mellettünk-felettünk lakó szerencsére azóta elköltözött, a másik még sajnos itt lakik… (és azóta lett még kettő, aki a mi épületünkben rakott ki, de azt szerencsére legalább nem látjuk).

Tavaly Ricardo volt a “Főnök”, aki mindig mindenkit elüldözött és őrizte a területet.
A másik nagy kedvenc pedig Mumu volt, aki a mai napig a szívem csücske, mert ő egy tök cuki, kíváncsi kis kolibri volt, aki nagyon közel jött hozzám többször is, sőt egyszer egészen az arcom elé repült és a kamerámba is belenézett közvetlen közelről. Őt imádtam a legjobban. Őket kettejüket egyértelműen meg tudtuk különböztetni és tudtuk, ha ők vannak nálunk.

Idén is voltak ilyen kolibrik. Az egyik Juan, aki szerintünk Ricardo fia, mert pontosan ugyanolyan főnökösködő és ugyanúgy az ülőkét használta főhadiszállásként (csak eleinte pont a másik oldalán ült). Igazából mondhatjuk azt is, hogy teljesen kisajátította az erkélyünket.
Korábban minden reggel, kb. 6 és 9 óra között itt üldögélt, intézte a reggeli rutinját: vakarózott, nézelődött, ivott, tollászkodott.

Aztán odáig fajult a dolog, hogy kis túlzással, de egész álló nap itt volt!
Mindenki mást elüldözött, ha esetleg ide merészkedett valaki. Szerencsére voltak bátrabb kis kolibrik, akik szembeszálltak vele és olyankor óriási csatákat vívtak.
Már rájöttünk, hogy szerintünk ezt élvezik, mert nem elég, ha elijeszti a betolakodót, még utána is megy és csipog neki! Annyira cukik, hogy nem is lehet ezt elmondani.
De ahogy már tavaly is mondtam, én receptre írnám fel a kolibrit mindenkinek, mert egyszerűen a jelenlétük önmagában boldogságot hoz!
Van itt lent egy fa egészen közel, mi nyáron csak “kolibrifának” hívjuk, mert ott szoktak tanyázni a kolibrik! Juan, amikor nem itt üldögélt, akkor átment a fára és onnan leste, hogy ki mer idejönni inni. Ha bárki csak megjelent itt, akkor mint akit kilőttek, kis torpedóként száguldott az itatóhoz és lökte arrébb, néha szó szerint a másikat. Csibi szerint néha “vicsorognak” is egymásra.

Bezzeg, amikor kiültünk az erkélyre, akkor nem voltak ilyen bátrak. Volt, amikor csak elrepkedtek itt előttünk, de nem mertek idejönni. Aztán amikor rájöttek, hogy túl szomjasak, akkor legyőzték a félelmüket és végre ittak, de olyankor is megfontoltabbak voltak.
Aztán olyan is volt, hogy kint voltam az erkélyen, mert mondjuk meglocsoltam a virágokat: na ilyenkor volt már rá példa, hogy szó szerint majdnem lefelejt a kolibri, mert annyira jött! Nagyon vicces kis lények!

Juan gyakorlatilag olyan volt, mint egy házőrző. Néha elment egy ellenőrző körre, de azt leszámítva tényleg egész álló nap itt dekkolt az erkélyen. Annyira megszoktuk a látványát, hogy nagyon hiányzik, mióta elment.

Az utóbbi időben, amikor elutaztunk, akkor is okos kis trükkökkel, de sikerült elérni, hogy ne hagyjanak el minket és mindig visszajöttek.
Mondjuk itt tényleg nagyon jó dolguk van, mert abszolút elsőbbséget élveznek. Ha hazaérünk az az első, hogy nekik készítek innivalót! Amikor nagyon meleg volt, én kétnaponta cseréltem az itókájukat, szóval jó itt nekik! Volt még egy kislány kolibrink is, Dolores! Őt pedig arról lehetett egyértelműen felismerni, hogy iszonyú gyorsan ivott: szó szerint csapkodta a fejét az itatóba. Most, hogy írom, most is nevetnem kell rajta, mert nem értjük, miért kapkodott ennyire…

Nagy ritkán azért annak is szemtanúi lehettünk, hogy egyszerre ketten vagy hárman is isznak, de ez az idill mindössze pár másodpercig tart, mert valaki nem bírja idegileg és akkor nekimegy a másiknak.
Olyan is sokszor volt, hogy valaki felhúzta Juant, akkor ők kergetőztek és addig volt esélye egy harmadiknak nyugiban inni.

Egyik kolibri valamelyik reggel olyan sokat ivott (percekig szinte megállás nélkül), hogy nem is értettem, hogy bírt a végén elrepülni. Őt csak kis daginak hívtuk. De van egy kis “kopasz” fejű is, ő például tavaly is itt volt. (Azt mondják, hogy a kolibriknek iszonyú jó memóriájuk van és pontosan visszatalálnak oda, ahol korábban már jártak.)
És ez tuti igaz, mert azt is láttuk még a nyár elején, hogy ahol tavaly volt itató, de azóta elköltöztek, tök magabiztosan kanyarodtak oda, aztán meg csalódtak, mert ott már nem volt innivaló…

Azt is elmesélem, hogy idén is kellett kolibrit mentenünk, mert az egyik bejött. Már-már kínosan ügyelünk arra, hogy az erkélyajtó ne maradjon nyitva, legalábbis ha nem ülünk a közelében, semmiképpen…
Ez úgy történt, hogy én ki akartam menni, nyitottam az ajtót és éppen jött egy kolibri nagy sebességgel és olyan magabiztossággal, amit azóta sem értek. A fejem fölött egész egyszerűen berepült a nappaliba. Semmi sem tudta volna őt megállítani. Bent meg persze egyből nekirohant az ablaknak, mert azt hitte arra ki tud jutni.
Mondhatni, most már rutinosan kezeljük a helyzetet. A lényeg mindig, hogy a kolibri élve távozzon!!! Csibi próbálja megfogni, én pedig hozok inni azonnal, hogy a kis kifáradt teste gyorsan nektárhoz jusson.
Az van, hogy mikor elfárad, akkor “lecsúszik” és akkor van rá lehetőség, hogy óvatosan megfogjuk! Csibi megfogja, én pedig már adom is az itókát neki. Aztán kivisszük őt biztonságban az erkélyre és már magához is tért és mindenki megkönnyebbülésére el is repült… Szegény kis bolond!

Mi nagyon vigyázunk rájuk! A kolibris csoportban vannak kevésbé szerencsés kolibrik is, sajnálatos módon! Mert az emberek időnként nagyon buták!
Számunkra ezek a kis madarak igazi kincsek! Nagyon szeretjük őket!

És hát a nyár szenzációja: végre ittak a kezünkből. Én nem tudom, hogy miért csak a nyár vége felé próbálkoztunk ezzel komolyabban, de mindegy is, mert jövőre okosabbak leszünk.
Idén már trükköztünk párszor, például amikor italt cseréltünk, akkor nem vittünk ki egy itatót sem, hanem csak eggyel a kezemben kimentem és vártam. Sokszor volt olyan, hogy odajött közvetlen mellém a kolibri, de a helyén kereste az itatót. Volt, aki bátrabb volt és odajött megnézni az itatót a kezemhez, de nem ült le. Mire leült volna, jött Juan és elüldözte.
Aztán egyszer megtörtént a csoda, mert odaült és ivott. (Persze Csibi nyilván akkor nem volt a közelben, így nem lett megörökítve a pillanat. De azt azért sejthetitek, hogy a szívembe viszont bevésődött. Ahogy szinte a kezemet súrolta a kis szárnyaival, a közelsége, a szépsége. Földbe gyökerezett lábbal álltam és még kb. levegőt sem vettem.

Utána ugyanezt a trükköt alkalmaztuk, de akkor Csibinek ott kellett állni lesben az erkélyajtónál a kamerával, hogy fel is vegyük. Egyébként voltak olyan kolibrik, akik akkor sem zavartatták magukat, mikor ketten álltunk kint az itatókkal…
Következő célnak azt tűztük ki, hogy a legkisebb itatóval is megpróbálkozunk. Mondtam Csibinek, hogy most csinálja ő, mert ezt muszáj átélnie Neki is.
Én bent cseréltem az itókát, Csibi totál poénból kiállt az erkélyre a kicsi itatóval és 20 másodpercen belül már a kezéből ivott a kolibri… (Én kb. órákat vártam, mire összejött. 😂)
Ezenkívül is voltak még ilyen “szent” pillanatok: sokszor történt az, hogy kint álltam vagy az itatóval, vagy csak úgy és jött a kolibri, megállt az arcommal szemben, aztán pedig a fejem körül repkedett… Arra még nem jöttünk rá, hogy ez mit jelent “kolibri nyelven”, de ez is olyan kis mágikus érzés. Iszonyú kíváncsi lennék, mit csinál mikor a hátam mögött van, de ilyenkor nem mozdulok, nehogy elijesszem.
Nálunk az “én-idő” a “kolibri-time”… 😀
Juan nagyon sokáig itt volt, de augusztus végén elindult. Dolores és Rosita (ő ivott a kezemből) még itt voltak egy kis ideig, de aztán az összes állandó barátunk elindult Délre a “nagy utazásra”.
Szeptember közepéig még volt egy-egy “szomjas vándor” vendégünk (néha csak így hívom őket), akik az útjuk során megpihennek és a kis raktáraikat feltöltve indulnak tovább. Olvastuk róluk, hogy van, amelyik az egész Mexikói-öblöt átrepüli, hogy visszajusson Mexikóba! Igazi kis hősök!

Én azóta már beszereztem egy kolibris pólót és nemrég egy kolibris nyakláncot is! És azt hiszem, ezzel még nincs vége. Menthetetlen szerelem ez! ❤️

További képek