Goodbye hummingbirds

Sy @ 2022-10-09 | 7 perc |

Biztosan mondhatom, hogy az idei nyár fénypontját a kolibrik jelentették számunkra.
Áprilisban, amikor megérkezett az első kolibri, akkor írtam egy szezonnyitó posztot, most pedig arra gondoltam, jöhet egy szezonzáró is.

Ez volt eddig a legaktívabb évünk ezeket a kis szárnyas tündéreket illetően.
Nyár elején meséltem azt is, hogy a mellettünk-felettünk lakó szomszéd megirigyelte a kolibriket, ezért nem túl szolidan, abszolút mindent lekoppintott az erkélyünkről és ő is kirakta az itatóját.
Ha ez nem lett volna elég, akkor egy szemben lakó pontosan ugyanezt tette. És most nyár végén vettük észre, hogy még valaki a mi lépcsőházunkban…. Egy kicsit (nem kicsit) volt bosszantó! Előtte senki, most meg körbevettek minket. Addig lehet azt se tudták, hogy vannak itt kolibrik! 😀

Na mindegy! Miután már saját keverésű italt adtunk nekik, nem volt nehéz elérni, hogy a konkurencia ellenére is járjanak hozzánk is. (Mert persze az összes erkélyt meglátogatták.)

A nyár elejétől fogva sokan jöttek és többször volt olyan, hogy egyszerre többen iszogattak az itatóknál. Ez ugyebár ritka, mert alapvetően területvédők és nem tűrik meg még egymást sem. Hiába van az erkélyünkön most már 5 itató és bőven elférnének, ez nem mindig járható út. Néha, egy nagyon rövid ideig béke van, aztán viszont valaki biztos elüldözi a többieket.

Miután Kaliforniából visszatértünk, akkor az tűnt fel, hogy hirtelen nagyon sokan lettek. Az egy dolog, hogy szerintem nem volt olyan pillanat, hogy amikor kinéztünk az ablakon ne ült volna itt egy kolibri. De ha mondjuk éppen nem volt, akkor is lehetett látni, ahogy a házak között cikáznak. Olyan sokan voltak.
Egymást kergetik, veszekszenek.
Ha nem tudnánk, hogy ez nekik élet-halál harc, azt mondanám, hogy viccesek.
Idén többször volt olyan, hogy egyszerre 4-5-6 kolibri is itt kergetőzött nálunk.
Én imádtam ezt a nyarat! Volt alkalmunk őket tök közelről megfigyelni és egy kicsit kiismerni.

Voltak olyan kis madaraink, akiket konkrétan már felismertünk (és el is neveztünk). Ilyen volt Ricky (ha rosszul viselkedett, Ricardo), aki konkrétan már “itt lakott”. Kisajátította a területet és mindenkit elüldözött, aki ide mert jönni. Ő nagyfiú kolibri volt egyébként (piros a nyakuk, onnan lehet felismerni a hímeket). Csibi még tavaly kitett egy ülőkét a virágállvány tetejére, hátha leülnek oda. És igen, imádták, de Ricky abszolút sajátjaként tekintett rá.

Hummingbird - Charlotte, NC
Ricky

Reggel, mikor felébredtünk, ő már ott ült és pásztázta a környéket. Néha leszállt az itatóhoz, ivott, aztán ült vissza a megfigyelőhelyre.
Legtöbbször az egész délelőttöt itt töltötte, aztán elment a napi kis körútjára, délután visszatért és nem tágított. Bárki megpróbált inni, ő azonnal itt termett és elkergette.
Van itt lent az utcán egy fasor - az erkélyünkhöz legközelebbi volt a “kolibri-fa”. A szezon közepén zsongott a kolibriktől. Na Ricky néha elrepült oda és onnan figyelt.
Amint valaki megjelent az erkélyen, mintha kilőtték volna, kis torpedóként érkezett és azonnal ütötte ki a másikat. Egyfelől imádtuk a stílusát, másfelől pedig pofátlan kis szemét volt a társaival! 😄

De voltak más visszatérő “barátaink” is. Az egyiknek valahogy furán lógott a lába, őt csak lógólábúnak hívtam. Meg volt a kis "kopasz" is. (Fehér volt a toll a feje búbján, ettől úgy nézett ki, mintha kopasz lenne.) Nagyon cukik voltak. Legszívesebben megsimogattam volna őket.

Némelyikük nagyon kíváncsi. Időnként sikerült egy-egy nagyon mágikus pillanatot átélnem velük.
Csibi ment valahova, én meg olyankor szoktam neki az erkélyről integetni. Egyszer pont egy ilyen szitu volt, amikor megjelent egy kolibri és szó szerint velem szemben lebegett és nézett rám tök közelről. Legjobb lett volna megállítani az időt, annyira szuper pillanat volt.
Idén sem sikerült még kézből itatni őket, de volt egy másik kedvencem. Vagyis talán mondhatom azt is, hogy A Kedvencem: Mumu! Mumu esküszöm kacérkodott, ismerkedett, iszonyú kíváncsi volt. Ő nagyon sokszor jött hozzám olyan közel, hogy a szárnycsapásait éreztem a kezemen. Videóztam és odajött a telefon kamerája elé. Egyszerűen még levegőt venni is elfelejtettem.
Ezeket a pillanatokat SOHA nem fogom elfelejteni!
Ja, és egyébként Mumu volt, aki legkeményebben ellenállt Ricky-nek és nem hagyta magát elüldözni! A videó végén Ricky és Mumu összecsapása látható lassítva. Kis büszkeségem! Imádom Mumut!

Hummingbird - Charlotte, NC
Mumu

Csodálatos kint üldögélni az erkélyen és ezeket a rendkívül intelligens csöppnyi kis madarakat ennyire közelről figyelni. Élvezni a jelenlétüket. Ahogy hallani a “rezgést”, amit a nagyon gyors szárnycsapások miatt adnak ki (egész nyáron kerestem a megfelelő szót rá, de még mindig nem tudom, mi ez…).
Aztán az édes kis csipogásuk. Úgy csipognak, hogy szinte az egész testük csipog. Örömükben, illetve ha egymással küzdenek akkor is csipognak. Néha még a hálószobában is hallottuk reggelente, ahogy az ablak előtt csipognak.

Sikerült olyan pillanatot is kifogni, hogy egyszerre három (!!!) kolibri ivott az itatóból. Néhány másodpercig békésen, aztán látszott, hogy valamelyik nem bírja idegileg és akkor persze azonnal felborult a rend!

Nálunk a kolibrik abszolút prioritást élveztek. Ahogy egy hosszabb utazásból megérkezünk a legelső feladat új itókát készíteni nekik. Mi mindig friss nedűvel vártuk őket. És ők egész nyáron meghálálták ezt a jelenlétükkel. Amiért pedig mi voltunk / vagyunk nekik hálásak. Komolyan mondom, hogy akkora boldogság, amikor itt vannak, hogy én mindenkinek receptre írnám fel.
Nem túlzás azt állítani, hogy ez egyfajta szerelem vagy megszállottság, de én teljesen odavagyok értük! Teljesen! (Amúgy Csibi is! 😄 )

A szemben lakó konkurencia állandóan kitárt erklélyajtóval (és két macskával az erkélyen….) gondolta, hogy jó ötlet ha oda is mennek a kolibrik. Én meg nagyon mérges voltam emiatt. Mert annak ellenére, hogy mi már nagyon elővigyázatosak vagyunk, idén nyáron is kellett kolibri életet menteni.
Szóval az történt, hogy még így is betévedt néhány kolibri. Ráadásul egyszerre kettő. Annyira harcolnak, hogy egyszerűen beüldözik egymást.
Csibi az erkélyajtónak háttal ülve dolgozik - én meg ugye a másik szobában. Egyszer csak fura zajra lett figyelmes, mint amikor füvet nyírnak… Majd hallom, hogy mondja: “Drágám, gyere baj van! Bejött egy kolibri…” Ez azt jelenti, hogy indul a mentőakció, ő megpróbálja levadászni, én meg hozom az innivalót, hogy a legyengült kolibrinek azonnal tudjunk inni adni… Lépek ki a nappaliba, aztán látom, hogy még nagyobb a baj, mert a másik ablaknál ott küszködött egy másik…
Egyszerűen annyira küzdenek, hogy teljesen elfáradnak. Alig lehet őket leszedni, mert mennének felfelé, de persze nem találnak kiutat. Nagy nehezen sikerült egymás után mindkettőt leszedni.
A második persze addigra már nagyon-nagyon elfáradt és annyira hevesen dobogott (az egyébként is iszonyú sebességgel verő) kis szíve, hogy izgultunk, mi lesz vele. Még inni sem akart először. Aztán mikor kicsit lenyugodott, akkor végre ivott és újra erőre kapott és elrepült.
Ilyenkor annyira gyámoltalanok és védtelenek.
Mi meg aztán már egyáltalán nem is hagytuk nyitva az ajtót, hogy senki se tudjon bajba kerülni.

Hummingbird - Charlotte, NC

Azt olvastuk róluk, hogy csipogással jelzik, ha például nem jó már az itóka, de azt is, ha örülnek. Én mindig úgy tekintettem erre, hogy megköszönik az italt! 😀 Amúgy a nagy melegben a saját készítésű cukros italt 2-3 naponta le kell cserélni. A bolti pár nappal tovább bírja.
Iszonyú jó a memóriájuk és pontosan visszatalálnak oda, ahol előző évben ittak. Viszont ha nem találnak kint itatót vagy innivalót, akkor soha többet nem térnek vissza.
Tartunk tőle, hogy Ricky-t és Mumut emiatt sajnos elveszítettük. Mert amikor elutaztunk Atlantába, akkor a kis itatót (Mumu kedvencét) behoztuk, a többit pedig egyszerűen kiitták, így már Ricardo-nak sem volt oka őrizni a területet… 😢
Emiatt iszonyúan csalódott voltam. Persze jöttek utána mások, de a két kis egyéniséget nagyon-nagyon hiányoltuk utána.
Arról is próbáltam olvasni, hogy hogyan lehet a bizalmukat megszerezni. Azt írják, hogy az már jó jel, ha egyáltalán odajön, ha Te is a közelben vagy és ha a fejed közelében repked, akkor már alakul a bizalom. De szokniuk kell az ember jelenlétét.
Hát én mindent elkövettem, hogy szokjanak hozzám, mert órákon át tudom őket nézni. Kolibri-time volt az én “énidőm”… 😄

Idén a hurrikánt követő trópusi eső érkezése előtt (szeptember 29.) láttuk az utolsót. Mostanra nagyjából mindenki távozott. Állítólag néhányan a telet is itt töltik, de télen még nem volt szerencsénk hozzájuk (csak Kaliforniában).
Még nem szoktam hozzá, hogy nincsenek itt. Állandóan lesek ki az ablakon, hogy van-e itt valaki, aztán mindig csalódott vagyok. Rengeteg videót és fotót készítettünk a nyáron, majd azokat nézegetem, mire újra jönnek!

Már most alig várom, hogy következő tavasszal megérkezzen az első kisfecske, akarom mondani kolibri! Nem lehet velük egyszerűen betelni. Különleges, intelligens, kíváncsi, imádnivaló és kedves kis lények.

Amikor anno éppen egy “hálás csütörtökön” a vérvételen az ápolónő megkérdezte, hogy miért vagyok hálás, azt feleltem, hogy az erkélyünkre járó kolibrikért. És tényleg! Mennyire menő már, hogy az egész nyarat ilyen szuper társaságban tölthettük. A saját erkélyünkön egy kéznyújtásnyi távolságból figyelhettük őket! Tudom, hogy nincs ilyen szó, de ez nem kartávolságnyi volt, hanem tényleg ennyire közeli! Igazi varázslat! ✨

További képek

előző következő