Van egy Amerika, amelyről sajnos sokkal kevesebb szó esik az autós körutazások, nemzeti parkok és nagyvárosok történetei között. Pedig valójában minden térképen ott van, minden folyónévben, minden hegyvonulatban, minden olyan szóban, amelyet már annyira megszoktunk, hogy észre sem vesszük, honnan származik.
Chicago, Mississippi, Oklahoma, mindegyik egy nyelv emléke.
Aki rendszeresen olvassa a blogot, az már tudhatja, hogy szívügyem az indiánok / őslakosok története. Most is ebben a témában szeretnék egy picit jobban elmélyülni.

Az Egyesült Államok területén ma is több száz őslakos törzs és közösség él. Nem a történelemkönyvek lapjain, nem múzeumi vitrinek mögött, hanem jelen időben. A történetük azonban sajnos nem választható el attól a múlttól, amely tele van kényszerű vándorlással, elvesztett földekkel és meg nem hallott hangokkal.
A 19. században az őslakos népeket egyre kisebb területekre szorították, majd rezervátumokba telepítették. Ezek a helyek gyakran a civilizáció peremén voltak, távoli, száraz, mezőgazdaságra alig alkalmas vidékeken. A térképen kijelölt határok nemcsak a földet választották el, hanem a lehetőségeket is.
Ma több mint háromszáz rezervátum létezik az Egyesült Államokban. (Nonszensz!) Vannak közülük, ahol a szegénység és a munkanélküliség mindennapi valóság, és vannak olyanok is, amelyek a turizmusból vagy a kaszinókból teremtettek gazdasági stabilitást. De bármennyire különbözőek is, mindegyik történet arról szól, hogy próbál egy közösség megmaradni a saját földjén, a saját kultúrájával.
És ez a kultúra nem eltűnőben van, hanem nagyon is él.
Talán a legszebb formájában a powwowokon látható. Egy ilyen eseményen az ember először nem is tudja, hova nézzen; a színek, a tollak, a gyöngyökkel díszített ruhák, a dobok ritmusa, az énekek, amelyek egyszerre szólnak a múltról és a jelenről. Ez nem elsősorban turistalátványosság, hanem inkább közösségi ünnep, találkozás és emlékezés is egyben.
Nekünk már volt szerencsénk egy ilyenen részt venni. Az egyik legemlékezetesebb kirándulásunk volt!!

Az őslakos kultúra sokkal mélyebben része Amerikának, mint elsőre gondolnánk. Ott van az ételekben (a kukoricában, a babban, a tökben), amelyek nélkül ma elképzelhetetlen lenne az amerikai konyha. Ott van abban a szemléletben is, amely a természetet nem pusztán erőforrásnak, hanem tiszteletre méltó élő világnak látja. És ott van azokban a tájakban is, amelyeket ma nemzeti parkokként csodálunk, de amelyek valaha közösségek otthonai voltak.

A jelen azonban nemcsak ünnep és hagyomány. Sok rezervátumban komoly társadalmi kihívásokkal kell szembenézni, így például szegénységgel, munkanélküliséggel, az egészségügyi ellátás hiányosságaival. És talán a legnagyobb küzdelem a nyelvek és az identitás megőrzéséért folyik. Amikor egy nyelv eltűnik, egy világlátás tűnik el vele. (Itt Észak-Karolinában Cherokee városában például még ma is használják a saját nyelvüket. Utcatáblákon, a mobiltelefonjaikon…)

Az utóbbi években egyre erősebb az, amit sokan Native American reneszánsznak neveznek. Fiatal művészek, írók, zenészek és filmesek mesélik el a saját történeteiket. Nem úgy, ahogy mások látták őket, hanem belülről. Egyre több politikai vezető képviseli a közösségeit országos szinten. A múlt fájdalma mellett ott van a jelen kreatív energiája is.

Talán az egyik legmegdöbbentőbb tény az, hogy a Navajo Nation területe nagyobb, mint Magyarország. Saját kormánya, rendőrsége és bírósága van. Egy ország az országon belül és a története sokkal régebbi, mint maga az Egyesült Államok.
Sok esetben az állami vagy szövetségi szabályok csak részben érvényesek, vagy más módon alkalmazzák őket. Amikor az ember egy rezervátum területére lép, valójában egy másik jogi és kulturális térbe érkezik. Ez minden rezervátumra igaz.
És amikor az ember végigautózik az amerikai tájakon, a sivatagokon, a hegyeken, a folyók mentén, jó tudni, hogy ezek a helyek nem „felfedezett” területek voltak, hanem otthonok. Történetekkel, nevekkel, dalokkal.
A Navajok területén autózva pontosan ezek a gondolatok jártak a fejünkben. Nagyon érdekes élmény volt úgy járni arra, hogy tudod, ez a terület az indiánok számára szent terület volt (és valószínűleg ma is az).

Az őslakos kultúra nem a múlt része, hanem Amerika egyik legmélyebb rétege. És talán minél többet értünk meg belőle, annál jobban értjük meg azt az országot is, amelyben élünk.
Egy biztos, én minél többet szeretnék ebből megérteni és megismerni!!