A másik program, ahol november 7-én voltunk, valami olyasmi, amin még sosem jártunk. Ez pedig nem más, mint a rodeó. 

Egy csomószor az út szélére kihelyezett táblákról értesülünk programokról. Ez is így történt. Terveztük, hogy egyszer majd esetleg el kéne menni megnézni, ha már itt élünk. De nem vettük annyira komolyan, hogy el is menjünk egy ilyenre.

Miután láttam az út szélén a táblát, megnéztem, hogy pontosan hol is van a rendezvény. Kiderült, hogy itt van a szomszédos kisvárosban, Winnabow-ban, 13 percre tőlünk, ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy most vagy soha… 😀 
Pénteken este is volt, de aznap esős volt az idő, ezért inkább a szombatot választottuk. 

De előbb jöjjön pár szó a rodeóról. 

A rodeó egy lovas versenysport, amely a spanyolországi és mexikói szarvasmarha-terelés gyakorlatából fejlődött ki, majd elterjedt egész Amerikában és más országokban is. 

A mexikói vaquerók (=pásztor, farmer) lovas és állattartó tudása alapvetően formálta a későbbi cowboykultúrát. Maga a rodeó szó is spanyol eredetű, ebben az összefüggésben a jószág összeterelésére utal.
A versenyszámok jelentős része valódi munkából született. A marhatenyésztő ranchokon a lovaglás, a lasszó használata és az állatok elkülönítése a mindennapok része volt. A cowboyok ezekben kezdték összemérni az ügyességüket, ki tud gyorsabban elkapni egy állatot, vagy ki marad fenn egy nehezen lovagolható ló hátán? A 19. század második felében az ilyen vetélkedésekből fokozatosan szervezett, közönség előtt zajló versenyek alakultak ki.

A nézők számára a legismertebb szám talán a bull riding, vagyis a bikán lovaglás. Itt nyolc másodpercig kell fennmaradni, egy kézzel kapaszkodva; a szabad kézzel nem szabad hozzáérni a bikához vagy saját magukhoz. Ez rövid időnek hangzik, de egy ugráló, forgó állat hátán egészen más lehet…  A bika mellett dolgozó bullfightereknek is nagyon fontos szerepük van, mert amikor a versenyző leesik vagy leugrik, igyekeznek elterelni róla az állat figyelmét, hogy biztonságba kerülhessen. Ők tehát a lovasokat védő szakemberek; az elnevezés itt egészen más feladatot jelent, mint a spanyol bikaviadalokban. 
A „világ első nyilvános cowboyversenyét” 1883. július 4-én tartották a texasi Pecosban. A rodeó ma különösen népszerű az Egyesült Államok nyugati részén és a kanadai Alberta tartományban.  Montana, Wyoming, Dél-Dakota és Texas hivatalos állami sportága. 

Na és akkor vissza a mi programunkhoz. 
A Haw Hill Rodeót a Haw Hill Raceway területén rendezték meg, a WC Rodeo Company közreműködésével. 5 órakor volt kapunyitás és 7 órakor kezdődött a show. Állítólag ez egy igazi versenysorozat utolsó állomása, az itteni legjobbak Tennessee-ben mérkőznek meg hamarosan.

Ajánlott a korai érkezés, mert hamar elfogynak a helyek. A belépőjegy 20 dollár / felnőtt. 6-12 éves gyerekeknek 10 dollár, kisebbeknek ingyenes. Kizárólag készpénzzel lehet fizetni a helyszínen.

Mi 17 óra körül indultunk el itthonról, mert ahogy mondtam, 13 percnyire van tőlünk Winnabow, illetve a versenypálya. Ahogy lekanyarodtunk a főútról, fák között vezetett az utunk és se előttünk, se mögöttünk nem volt egyetlen autó sem. Kicsit furcsálltuk, még kérdeztük is, hogy mi van, ha nem is lesz ott senki… 😀 Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Mikor odaértünk, akkor már láttuk, hogy nagyon sokan vannak, de tény, hogy mi még időben érkeztünk, mert később megállás nélkül érkeztek autók, még 7 óra után is.

Természetesen itt is volt segítő a parkolásban, nagyon szépen rendezetten zajlott. 
Itt is volt egy csomó street food, a gyerekeknek pedig pónilovaglás. Mi egyből helyet kerestünk, hogy lehetőleg jól lássuk majd az eseményeket. Ilyen klasszikus lelátók vannak, felmentünk az egyik oldalra, viszonylag magasra. 

És persze ismét tanultunk néhány nagyon fontos dolgot. Többek között, hogy nem ártott volna egy pokrócot magunkkal hozni, mert nagyon hideg volt a pad. Egyébként, egész nap nagyon szép idő volt, de estére azért itt is lehűl már a levegő 10-13 fok körülre. És délután 17-től 21:15-ig ott ültünk. Szóval én a végére már nagyon fáztam. Mások pokróccal, vagy saját - padra tehető puha székkel - érkeztek… 

Nagyon sokan cowboy-kalapban, western csizmában és persze kockás ingben voltak. Nagyon menő. Még a kisgyerekek is! Mellettünk ült egy család, ahol a 7 éves kislány igazi cowgirl volt már most. Ott nyomta mellettünk a táncot, a csizmájával kopogott a padlón. 

Aztán a másik oldalunkra érkezett egy apuka a két nagylányával. Apuka ült  mellém, amikor megérkeztek, kedvesen köszöntött minket. Majd kicsivel később, szólt, hogy elmennek valami kajáért, vigyázzunk a helyükre (odatették a pulcsikat a padra), és még azt is megkérdezte, kb. kétszer, hogy kérünk-e valamit, hozzon-e nekünk is valamit. 
Lassan 8 éve lesz már, hogy itt élünk, és imádjuk ezeket, de még mindig meglepetésként ér minket, valahányszor ilyesmit tapasztalunk.

Na mindegy is. A pad irtó kényelmetlen volt, de mi nem hagytuk el a helyünket. Az idő persze csak vánszorgott, alig akart 7 óra lenni. Country zene szólt (rájöttem, hogy nekem tetszenek ezek a számok), később pedig volt élőzene is (ez viszont itt most nem annyira tetszett).

Egyre többen lettek, minden irányban, minden lelátó megtelt, de az autók egyre csak érkeztek. Nagyon fura, hogy egy ilyen kisvárosban (vagy faluban) mekkora esemény ez.  Végül valamivel 7 után indult el a show. 

Az elején az aktív és veterán katonáknak fel kellett állni és mindenki megtapsolta őket. Ez szinte mindenhol így szokott lenni, ilyet már sokszor láttunk, amolyan tisztelgés előttük és mindig mindenhol megköszönik a szolgálataikat. 

Aztán volt valami ima vagy áldás és az amerikai himnusz is elhangzott természetesen. Nekünk ez volt a második olyan alkalom, ahol amerikaiak között hallgattuk végig a himnuszt és valahogy annyira megható így hallani. Nehéz megfogalmazni, de én azt éreztem közben, hogy most (ott benne a pillanatban) értem, hogy miért jó amerikainak lenni, teljesen átjött, amit ők összetartozásnak neveznek. (Még akkor is, ha manapság sajnos nyilván itt is sok a széthúzás.) De kettőből kétszer szöktek könnyek a szemembe, amikor ezt így hallottuk. Na mindegy, csak ez egy erős pillanat volt, ezért nem akartam kihagyni.

Ezt követően elindultak a versenyszámok. Volt vadlólovaglás, bikalovaglás, lasszózás és hordókerülés (barrel racing), utóbbi kettő nőknek. A vadló- és bikalovaglás pedig junior kategóriában is ment. 

Az elején pedig bemondták, hogy lehet nevezni kisgyerekeket birkalovaglás versenyszámba. Ez utóbbi nagyon cuki volt! Ide a közönség soraiból kerültek a gyerekek. Volt köztük olyan, aki végül nem mert felülni / feküdni a birkára, de a többségük nagyon ügyesen próbálkozott. Két gyerek kifejezetten ügyesnek bizonyult és ami a legjobban tetszett, hogy tök jó volt a hangulat és a piciknek legalább annyira drukkolt az összes néző, mint a rendes versenyzőknek! 
A nőket is egyhangúlag buzdította mindenki. 

Sajnos történt két sérülés is. A bikalovaglásnál az egyik bika eléggé megvadult és a lovasának is nekiment és az egyik terelő lábát komolyan megsebesítette. Ezt nagyon rossz volt látni. Végül mentőt kellett hívni hozzá. Villogóval érkezett a mentő néhány perc múlva.
És miközben őt már ellátták, addig történt valami, amit nem pontosan láttunk, mert ugye mindenki másfelé nézett.

A pályán mindig volt két lovas, akik szintén terelő szerepet töltöttek be, meg segítettek leszállni a lóról a versenyzőnek… Na és akkor úgy emlékszem, hogy ez az egy lovas volt a pályán, és mire odanéztünk, már csak a végeredményt láttuk, hogy a lovas leesett és a ló rádőlt / ráfeküdt. De mi már csak azt láttuk, hogy a ló újra áll, viszont az ember nem nagyon tudott megmozdulni. 

Egyből beszaladtak hozzá is a mentősök. Sikerült talpra állítani, mindenki megtapsolta, de sajnos nem tudott a saját lábán távozni, így rögtönzött hordágyra fektetve vitték őt le a pályáról. 

(Ma rákerestem, mi lett velük, és azt olvastam, hogy a lovas szerencsére “csak” fájlalja magát, a másik sérült pedig kórházban van és ott kezelik a lábát. De mindketten rendben vannak! Szerencsére.)

Részemről azt gondolom, hogy ez egy nagyon veszélyes sport és nem is nagyon tudom, hogy mi benne a pláne. Mindenesetre nagyon bátor, aki felül ilyen vad állatok hátára. És le a kalappal a junior srácok előtt is! Nekem maga a sportág természetesen nem lett a kedvencem! Sőt! Sajnáltam a lovakat is, izgultam a lovasok miatt is.

A hangulat viszont tényleg fenomenális. A kedvencem a mögöttünk ülő 4, maximum 8 éves forma kissrác volt, akik az összes dalt kívülről fújták, és úgy drukkoltak, hogy az eszem is megállt. Dobogtak a lábukkal, irtó jó hangulatot csináltak. De az összhangulat is nagyon jó volt!! 

A hordós rész előtt volt egy negyedórás szünet. Én addigra már nagyon fáztam és egyáltalán nem bántam volna, ha elindulunk haza. De Csibi szerette volna látni a hátralévő részeket is, hiszen mikor megyünk legközelebb ilyenre, ugyebár?

Így tehát sajnos még maradtunk. Tudtam, hogy ha végig maradunk, akkor ráadásul majd még dugó is lesz, hiszen mindenki egyszerre fog elindulni.  Egy szó mint száz, én a végére már nyűgös lettem. 

Amikor végre vége lett, akkor tényleg dugóba kerültünk. De úgy, hogy 30 percig kb. egyetlen autó sem tudott kimenni előlünk. Amikor meg már végre elindultunk, akkor oldalról mindig illett valakit beengedni.  Viszont mivel a többség balra kanyarodott (Winnabow irányába), mi pedig jobbra, ezért onnan már simán tudtunk haladni. Habár annyira sötét volt, hogy fényszórót kellett kapcsolnunk, hogy lássunk bármit is ott a fák között. Kicsit ijesztő volt! 

De a főútra visszaérve 8-10 perc alatt haza is értünk. Jó móka volt, de nem leszünk rendszeres látogatók, azt hiszem! 🤠🐎🐂

PS: Sajnos itt nem készült túl sok fotó, inkább videóztunk. Sötétben, ráadásul ilyen gyors mozgást lehetetlen volt fotózni.