10/31/2020
A The Blowing Rock és Boone után, két hét elteltével visszatértünk, ahova eredetileg is menni szerettünk volna: a Grandfather hegységbe.
Csakhogy a járványhelyzet miatt mindig érdemes elolvasni a neten az infókat, hogy mi vonatkozik egy-egy helyre.
Itt például van egy függőhíd, mint legfőbb látványosság és ide bizony korlátozva van a látogatók száma.
Ezért nem tudtunk 17-én jönni, mert addigra már “megtelt” a hely.
Online kell jegyet venni és gyakorlatilag időpontra megy az ember.
Na, hát ugye ez kicsit necces, mert azért az időjárás is erősen befolyásolja, hogy mikorra vesz az ember jegyet.
De nagy szerencsénk volt, mert ekkor is csodás idő volt / lett. Kicsit hűvösebb volt, (már csak azért is, mert a hegyekben voltunk) de azért nagyon szép időnk volt.
Lent egy sorompónál fel kellett mutatni a jegyet, aztán már lehetett is menni.
Feljebb érve egy parkőr betessékelt minket egy parkolóba. Nem értettük, hogy miért, mert mi a függőhídhoz szerettünk volna menni, de az még feljebb van. Mindegy, leparkoltunk: itt van egy múzeum, ajándékbolt és büfé is. A múzeum egyes részei sajnos le voltak zárva, így oda nem tudtunk bemenni (habár ugye már ez is zárt hely, mindenkin volt maszk, így nem annyira értjük, miért nem lehetett a termekbe bemenni).
Na de mindegy is.
Van itt még ezen a “szinten” egy kisebb állatkert is, ahol különböző állatok élnek: jávorszarvas, fekete medve, puma, sas és vidra.
Mi először megnéztük a “bejáratnál” található két híres sziklaképződményt, az egyik a Sphinx Rock nevet viseli. Az úttestre kinyúló hatalmas sziklatömb oldalról nézve olyan, mint a Sphinx, innen az elnevezése. Becslések szerint 640 millió éves és 4000 tonnát nyom.
A Split Rock pedig a formájáról kapta a nevét, ugyanis a szikla ketté van hasadva. Impozáns látványt nyújt mindkettő. Ezt követően megnéztük az állatokat, majd ismét autóba ültünk, hogy feljebb végre eljussunk a függőhídhoz.
Itt lehetett volna gyalogosan is menni, mint később kiderült, de mivel mi nem ismertük a helyi viszonyokat, így autóval közelítettük meg a helyet. Na, így kerültünk egy jókora dugóba, ugyanis rengeteget kellett várni, mire feljutottunk. Van itt egy parkoló és akkor engedték be az autókat, ha valaki elindult lefelé. Így jó időbe telt, mire feljutottunk. Itt is van ajándékbolt, illetve szép kilátás. Sőt van egy hely, ahonnan túrázni lehet indulni, viszont ez valószínűleg nem egy egyszerű pálya, ugyanis mielőtt elindulsz ki kell tölteni egy formanyomtatványt. Azt pontosan nem tudjuk, hogy milyet, vagy pontosan miért, de csak úgy lehet elindulni ott túrázni.
Na de mi ugye az egy mérföld magasságban elhelyezkedő függőhídon szerettünk volna átkelni…
Fel lehet menni lifttel is az ajándékbolton keresztül, de mi a lépcsőt választottuk, ahol még magyar hangokat is hallottunk.
Felérve már egy kicsit alábbhagyott a nagy bátorságom, hogy de jó lesz itt átkelni… 😀
Egy bácsi mindenkit emlékeztet, hogy maszkot kell viselni, akin nincs azt simán visszafordítja (vagy ad neki maszkot).
Ki van írva, hogy egyszerre maximum 40 ember tartózkodhat a hídon. Ránézésre is sokkal többen voltak és ahogy ingott a híd, hát elég ijesztő volt! 😨
Főleg, hogy sokan kb. jajveszékelve és aztán hatalmas “I did it” felkiáltással léptek le végre a hídról…
Na, miután megvártuk, hogy mindkét irányban csökkenjen kicsit a hömpölygő emberáradat, mély levegőt vettem és elindultam. Csibinek meg se kottyant, ő végig videózta mögöttem a tájat, én kb. a lépéseimre koncentrálva, majdnem semmit nem érzékeltem a körülöttem lévő táj szépségéből.
Pedig szép volt. Előtte láttam, hogy milyen gyönyörű, milyen jó lesz majd körülnézni a híd közepről.
Ja, persze, alattad a mélység, előtted 228 méter út… Gondolkodtam, hogy visszafordulok, de végül hősiesen átjutottam én is a túlsó oldalra. (Akkor még nem nagyon akartam arra gondolni, hogy vissza is kell menni.) Persze egy fél fotót sem sikerült készítenem. 😀
A hidat amúgy 1952-ben építették, Amerika legmagasabb ilyen típusú függőhídja, amit 1999-ben újítottak fel.
A hídon átérve még ki lehet merészkedni a sziklákra, ahonnan pazar kilátás nyílik a környező hegyekre. Ezt Csibi meg tudja erősíteni, mert ő kiment. Én is elindultam, de csúszott a cipőm, ráadásul én úgy ítéltem meg, hogy túl sok ember van kint, semmi kapaszkodó, szóval én inkább ott megvártam, hogy Csibi kigyönyörködje magát, majd visszatérjen.
Addig én onnan néztem a panorámát és azért az sem volt túl rossz!
Sőt, amíg várakoztam, azt is megfigyeltem, hogy egy fickó módszeresen halad végig a hídon és letörli fertőtlenítővel a híd korlátját. Jó, hogy még erre is figyelnek, mert amúgy elég sokan kapaszkodnak ám meg benne.
Majd még csináltunk együtt is pár fotót, sőt néha egy-egy pillanatra a híd is majdnem üres volt, sokan ilyenkor ugrottak oda egy-egy fotó erejéig.
Aztán eljött a pillanat… Legnagyobb meglepetésemre visszafelé már nem tűnt annyira félelmetesnek a híd, simán végigmentem rajta és még fotózni is meg-megálltam. 😀 Csak vigyázni kellett a szembejövő forgalommal, meg azokkal, akik adott esetben meg akartak előzni.
Utána autóba szálltunk és tudtuk, hogy innen nincs messze a Blue Ridge Parkway egyik legszebb része, egy viadukt, ahonnan nagyon jó kilátás nyílik a hegyekre. Talán ez az egyik legszebb része az útnak.
Így oda tartottunk.
Aztán itt a Blue Ridgen autóztunk még egy jó darabig, néhány kilátónál megálltunk. Az egyik ilyen helyen jött egy busz, kipattant belőle egy menyasszony, a vőlegény és az egész násznép, készült egy csoportkép, háttérben a fantasztikus látványt nyújtó hegyekkel, majd visszapattantak a buszba és már ott sem voltak. Aranyos kis közjáték volt.
Aztán az egyik kijáraton lejöttünk a híres panorámaútról és onnan már az autópályán haladva másfél óra múlva haza is érkeztünk.
További képek
