Mount Mitchell

Most már évről-évre hagyománnyá vált, hogy ősszel elmegyünk a hegyekbe kirándulni.
A Blue Ridge Parkway és a Great Smoky Mountain Nemzeti Park ilyenkor zarándokhellyé válik és kirándulók tömegeit vonzza. Már többször is írtunk ezekről a helyekről. Az amerikaiak körében is bakancslistás helyek, ahova nagyon sokan látogatnak el. Idén különösen sokan voltak szerintünk.
Ahogy elkezdenek a fák színesedni, rendszeresen dugókra kell számítani a hegyi utakon.

A Blue Ridge Parkway egy 754 km hosszú festői szépségű panorámaút Észak-Karolina és Virginia államokban.
Több pontján jártunk már, éppen most hétvégén néztük, hogy milyen sok részét érintettük már a környező hegyeknek.
Igazából nagyon nehéz eltalálni azt az időpontot, amikor az ősz teljes pompájában mutatkozik és nem túl korán vagy túl későn érkezik az ember.
Mi úgy gondoljuk, hogy idén sikerült legjobban időzíteni. Ez elég fura, mert voltunk már október legvégén, sőt novemberben is, amikor még nem érte el a csúcspontot az “őszülés”. Most itt a városban is azt láttuk, hogy hirtelen nagyon színes lett minden, ugyanakkor meg van ami még mindig zöld. De gyanús volt, hogy idén hamarabb lett ősz.
A hegyekben is ezt tapasztaltuk, hogy vannak olyan helyek, ahol már szinte teljesen kopaszak a fák (korainak tűnik), viszont más helyeken pedig olyan színárnyalatok vannak, hogy az ember alig akar hinni a szemének! Káprázatos!

Mount Mitchell, NC

Asheville városa kb. 2 órányira fekszik tőlünk nyugati irányban. Általában ez szokott lenni a kiindulópont a túráinkhoz. Most azonban úgy döntöttük, hogy megnézzük végre Észak-Amerika keleti felének legmagasabb csúcsát, a Mount Mitchell-t. Azt mondják, hogy a Mississippi folyótól keletre ez a legmagasabb csúcs (2037 méter).
Ide is a Blue Ridge Parkway-en keresztül lehet eljutni, csak picit más irányból. Ez két és fél órányira van tőlünk.
Múlt héten szombaton, október 21-én reggel időben keltünk, 7:30-kor. Magunkhoz képest viszonylag hamar összekészültünk és 9 után el is indultunk. Még előző este készítettünk össze egy kis elemózsiát, így ennyivel is gyorsabbak voltunk. Sőt tankolni is péntek este mentünk el, hogy szombat reggel ezzel se húzzuk az időt!

Szerencsénk volt, mert nem volt dugó és a forgalom is rendben volt. Már az út mentén is nagyon szép színesek voltak a fák.

Blue Ridge, NC

Amikor már közel voltunk, jobbra láttunk egy csodaszép tavat, ahol a színes fák gyönyörűen tükröződtek a vízben és volt egy viszonylag nagy vízesés is. Sajnáltuk, hogy későn vettük észre, mert így már nem volt esélyünk megállni.
Itt a Parkway-en egymást érik a kilátópontok, melyeket mindenhol táblákkal jeleznek. Megbeszéltük, hogy nem állunk meg, amíg el nem érjük az első célállomást, mert ha mindenhol megáll az ember, akkor sosem ér oda sehova… 😄 De persze nem is sikerült betartani, mert egy helyen azért megálltunk. Komolyan mondom, hogy lélegzetelállító a látvány!

Ezt követően végre megérkeztünk a legmagasabb csúcshoz. Ekkor még úgy tűnt, hogy időben voltunk, mert még egy csomó szabad parkolóhely volt (11:30-12 körül járhatott az idő).
Reggel mikor elindultunk, 4 fok volt Charlotte-ban, a hegyekben pedig olyan 8-12 lehetett hivatalosan, mire odaértünk, de mivel csodálatosan sütött a nap, ezért nem mondanám, hogy nagyon fáztunk. Viszont nagyon érdekes volt, hogy jópár helyen hófoltokat láttunk. Kristálytiszta volt az idő, nagyon nagy szerencsénk volt. Szerintem hibátlan időjárást sikerült kifogni!

A parkoló felső része már tele volt (mi lent álltunk meg, ott volt még egy csomó hely). Innen pedig egy pár perc sétányira található a kilátó. Kb. 5-6 perc, de dombnak felfele. 34-35 métert emelkedik az út ezen a kis szakaszon.

A kilátónál található egy tábla, mely emlékeztet arra, hogy ez a legmagasabb pont a Mississippitől keletre. Illetve itt található Elisha Mitchell, amerikai geológus, oktató és lelkész síremléke is.

Mount Mitchell, NC

1793-ban Connecticut államban született, de 1818-tól kezdve a Chapel Hill-i Észak-Karolinai Egyetemen tanított.
Mitchell 1828-ban fejezte be Észak-Karolina földrajzi felmérését és gyakorlatilag ő bizonyította be, hogy ez a hegy az USA keleti részének legmagasabb tengerszint feletti csúcsa.
1857-ben a közeli Mitchell vízesésben halt meg, miután visszatért, hogy ellenőrizze korábbi méréseit. 😔

A kilátóban kihelyezett információs táblák mutatják, hogy melyik irányban milyen hegyek/hegycsúcsok láthatók.
Középen pedig a földön van egy Észak-Karolina térkép, ahol a hegycsúcs van jelölve.
Mivel, ahogy már említettem, nagyon tiszta volt az idő, jó messzire el lehetett látni. Pazar a kilátás. Itt ennyire fent nagyon sok (csodaszép) fenyőfát lehet látni, a levegőt harapni lehet és a fenyőillat… Hm…

Mount Mitchell, NC

Persze a Mount Mitchell feliratnál sorbanállás volt, mindenki fotózkodni akart, elég sok mindenki kért meg minket, hogy készítsünk fotót és persze rólunk is készült. Egy bácsi egyből ismerkedett velünk, jött a szokásos kérdés, hogy honnan jöttünk. 😄 Aztán mesélte, hogy járt már Budapesten és mennyire szép város!
Mindenki nagyon kedves volt itt is. Nagyon könnyű másokkal szóba elegyedni, mert az emberek mosolyognak és sokkal nyitottabbak.

Mikor itt kinézelődtük magunkat, elindultunk visszafelé és ráhajtottunk a Blue Ridge Parkway-re. Viszonylag közel van a Little Switzerland nevű hely, ahol korábban jártunk már. Most is azt gondoltuk, hogy elmegyünk ide, van itt egy kis kávézós könyvesbolt, ahol eszünk egy sütit. De ezúttal nem volt szerencsénk, ugyanis sehol (!) nem volt üres parkolóhely. 😔
Így aztán visszahajtottunk az útra és innen kezdve viszont már minden kilátónál megálltunk, ahol kedvünk szottyant.
Próbáltuk magunkat visszafogni és nem mindenhol megállni, mert az első kiránduláskor megtanultuk, hogy ha mindenhol megállunk, akkor soha nem érünk haza! 😄

A kilátás mindenhol pazar! Viszont a hegyek között nincs mindenhol térerő, ezért amikor már el kellett dönteni, hogy meddig menjünk, hol kanyarodjunk le a hazafelé vezető útra, ott kicsit “bajba kerültünk”, mert az internet nem nagyon akart együttműködni.

Blue Ridge Parkway, NC

És a kintre felszerelt kamera aksija is lemerült. Ezért szerettünk volna találni egy kilátót, hogy megálljunk, hátha ott van térerő. Na, így történt, hogy letértünk az útról és a Linville Falls nevű helyre jutottunk. Itt megint egyirányú volt a parkoló, mint nyáron Michigan-ben a Sleeping Bear dűnénél és persze itt is sorbanállás volt. Kitaláltuk, hogy ha nincs hely, akkor megyünk tovább, ha szerencsénk van, akkor pedig megállunk. Szerencsénk volt, így leparkoltunk. Itt kifejezetten nagyon sokan voltak!
Elmentünk mosdóba (98%-ban nagyon tiszta mosdó szokott lenni kb. mindenhol - ez a 2%-ba tartozott sajnos). Utána pedig egy erdei úton lehetett eljutni a vízesésig. De még a legelején volt egy híd, ahol gyönyörűen tükröződtek a színek a kis vízben. És a fények is nagyon jók voltak.

Linville Falls, NC

Utána elindultunk, habár sehol nem láttuk kiírva, hogy mennyire messzire is kell menni. Több helyen elágazott az út, mi végül úgy döntöttünk, hogy csak a legközelebbi pontig megyünk.
Itt volt némi forgalmi dugó, mert helyenként csak egy irányban lehet közlekedni, olyan keskeny az út, de nem volt azért nagyon vészes. Itt két kisebb vízesés található, ezek is nagyon szépek voltak, mi innen nem mentünk tovább. (Képek alapján nagyon szép a nagyobbik is, de ezt most mi nem tudjuk megerősíteni.)
Visszamentünk a parkolóba és próbáltunk valami útvonaltervet beállítani.

Linville Falls, NC

Tudjuk, hogy van egy nagyon látványos viadukt, amely kb. minden magazin címlapján szerepel és mi is mindig megnézzük. Addig biztos volt az útvonal. Ettől ekkor 20-25 percre voltunk.
Boone városáig akartunk menni, de az még egy újabb félóra lett volna és úgy kalkuláltunk, hogy mire odaérnénk, lassan már a nap is lemenne. Szóval úgy döntöttünk, hogy a Blowing Rock-nál (itt is jártunk már korábban) van egy út, amire rákanyarodva egyenesen haza jutunk (kb. 1 óra 40 perc alatt).

Persze megint pont akkor ment el minden térerő és kicsit elkavaradtunk, majd mikor már irányba tettük magunkat és elértünk a Blowing Rock-ot, akkor dugóba kerültünk. Ez is egy tipikus hegyvidéki kisváros, és rengetegen voltak éppen. Amikor átverekedtük magunkat ezen az úton, utána már normális forgalom mellett este ¾ 8-ra haza is értünk.

Fáradtak és éhesek is voltunk, mert az eredeti terv szerint Boone-ban szerettünk volna enni, de oda ugyebár el sem mentünk. 😄
Ezért kivételesen megálltunk a sarkon lévő Wendy’s-nél és vettünk két szendvicset (spicy chicken). Tudjátok ez az a hely, ahol állandóan kígyózó autósor áll, a nap bármelyik szakáról is legyen szó! (Az ablakunkból rálátunk.)
Mi a neten rendeltünk (az étterem előtt a kocsiban ülve 😄), majd Csibi bement átvenni.
Képzeljétek, milyen amikor egy gyorsétteremben nincs sültkrumpli! 😄 Állítólag nem érkezett meg a szállítmány két napja. Helyette egy nagy főtt krumplit kaptunk. Meglepően jó volt. Sokkal finomabb volt, mint ahogy képzeltük. Nagyon ritkán szoktunk itt enni, de ha igen, mindig spicy chicken-t kérünk. (Itt és a Chick-fil-A-ben a legfinomabb szerintünk.)

Este még megpróbáltuk a fotókat átnézni, aztán így is éjfél lett, mire aludni tértünk. Jó kis nap volt!

További képek


Map - Mount Mitchell, NC

előző következő