Emberek

Sok kérdést kapunk azzal kapcsolatban is, hogy milyenek itt az emberek.
Erről már mi is szerettünk volna írni.

Tudjuk, hogy manapság sok hír jut el a világ minden tájára a feketék és fehérek között zajló igen nagy port kavaró problémáról. Ez a jelenség nyilvánvalóan nagyon régóta létezik, valamiért még ma is igen erős indulatokat szül, ezért erről is írok majd egy másik posztban, de most nagyon más irányból szeretném megközelíteni ezt a kérdést.

Megmondom őszintén, mi ebből egyébként a saját környezetünkben semmit nem érzékelünk. Mi azt látjuk, hogy alapvetően mindenki nagyon kedves.
Természetesen itt is vannak hülye emberek, vannak olyanok, akik nem tudnak viselkedni, be vannak lőve, vannak bűnözők és hajléktalanok is; szóval mint mindenhol a világban, ez itt sincs másképp!!

Viszont a kedvességnek is olyan ereje van, amit most már így több mint három év elteltével sem tudunk megszokni.
De ezt jó értelemben értsétek.

Mi szinte csak kedves emberekkel találkoztunk eddig mindenhol - de nem csak mióta itt lakunk, hanem korábban, mikor csak nyaralni voltunk itt, akkor is ez volt a tapasztalatunk.
Az étteremben, a boltban, csak úgy az utcán.
Az utcán például az emberek köszönnek egymásnak, de néha olyan kedvesen köszöntenek, hogy ha nem tudnánk, hogy nem ismerjük őket, azt hinnénk, hogy de.
Kedvesen integetnek, köszönnek. Mi meg még a mai napig csak összenézünk és eszünkbe jut, hogy otthon kb. a közvetlen szomszédaink se mindig tudtak köszönni…

Aztán itt van ez a tipikus “How are you? How you doin'” című kérdés.
A suliban kb. azt tanítják, hogy ez az a kérdés, amire senki nem vár választ, mert nem érdekli őket. Hát itt ez nem így van…
Sokszor elhangzik a kérdés és ha futtában találkozol valakivel, akkor tényleg nem feltétlen várnak választ, de például a boltban is mindig megkérdezik, várnak a válaszra, és ha visszakérdezel (nyilván neki is jólesik), akkor ő is elmondja milyen napja van.
A boltban a kasszánál például gyakran kérdezik, hogy milyen a napod, hogy telik a hétvégéd, stb…

Bödőcs is jól elmeséli ezt a különbséget az alábbi videóban, egy percben (8:08 - 9:08):

Szokták mondani, hogy az étteremben is biztos csak a borravaló miatt kedvesek, de ez nem igaz. Biztos van köztük persze olyan is, de ugye mi nem csak az éttermekben dolgozó emberekről beszélünk most.
Szinte mindenhol ezt tapasztaljuk. Ha kirándulni megyünk, a boltban, az éttermekben, de ahogy mondtam, szimplán csak séta közben is…
Itt az emberek szólnak egymáshoz, teljesen természetes módon elegyednek szóba egymással tök idegenek. Többször láttuk már, de velünk is sokszor történt ilyen. Egyszer - az mondjuk nyaralás volt - egy New Jersey rendszámú bérautóval voltunk Floridában és a mellettünk lévő autóból a hölgy odajött hozzánk, hogy ilyen messziről jöttünk idáig? Aztán elmeséltük, hogy még messzebbről jöttünk és nagyon jót beszélgettünk vele.

Én nem tudom, hogy ezt ők így tanulják vagy hogy van ez, de nekünk ez nagyon szimpatikus. És persze sokan azt mondják, hogy ez tök felszínes… De erre én meg azt mondom, hogy még ha felszínes is, inkább ilyenek legyenek, mint ami otthon van. Hogy sokaknak nincs egy kedves szava sem egymáshoz, sokan nem figyelnek oda a másikra.
Egy nagyon "jó" sztori éppen akkor esett meg velünk, amikor eljöttünk Magyarországról 2019 áprilisban.
Még otthon történt az eset a repülőtéren:
A biztonsági ellenőrzést követően a duty free shopon kell áthaladni és vettünk egy vizet.
Mi egymással beszélgettünk, csak arra lettünk figyelmesek, hogy van valami probléma. Az előttünk álló vásárlók valamiért otthagytak a kasszánál egy vizet, ami a pénztáros hölgynek nem igazán tetszett. (Nagyon kedves vagyok, hogy hölgynek nevezem.) Próbáltunk hozzá kedvesen szólni, mire olyan hangnemben reagált, hogy még a szánk is tátva maradt, miközben az otthagyott vizet úgy hajította arrébb, hogy csak nyekkent.
Pofákat vágott, flegmázott, hogy milyen szörnyűek az utasok, stb. Nagyon kiábrándító volt. Komolyan, nekünk volt kellemetlen!
Na, hát ezek alapján én inkább az itteni “felszínes” kedvességre szavazok, mint erre a minősíthetetlen viselkedésre.
És tudom, most az lenne a válasz, hogy mert nincsenek megfizetve otthon az emberek. Erre azt tudom mondani, hogy ő választotta ezt a szakmát, és az ilyen ember amúgy se akarjon emberekkel foglalkozni, mindenki érdekében. Nyilván én is tisztában vagyok azzal, hogy mennyire nincsenek otthon megfizetve az emberek más szakmákban sem. Ugyanakkor azt is tudom, hogy az itteni kasszákban vagy éttermekben dolgozó emberek az itteni körülményekhez képest, szintén nincsenek túlfizetve, de ennek ellenére mégis kedvesek, van hozzád egy jó szavuk.
Ezzel persze azt sem állítom, hogy otthon nincsenek kedves emberek. 😀
Most az itteni helyzetről beszélek, azt is általánosságban, a saját tapasztalataink ismeretében!

És szerintem fontos, hogy ne csak a jó oldalát, hanem a rosszat is megmutassuk egy-egy témának: ahogy fentebb írtam, itt is vannak idióták és kevésbé kedves emberek is. Annak ellenére, hogy nekünk szerencsére inkább jó tapasztalataink vannak, az tisztán látszik, hogy itt is nagyon sok (rengeteg) ember küzd mentális problémákkal. (Ahogy bárhol máshol a világon, egyébként.) Szerintem ezen a covid sem segített, ahogy az egzisztenciális bizonytalanság is nehezen feldolgozható probléma. A probléma nagysága egyébként leginkább a lövöldözések számában mutatkozik meg, de én ide sorolom azt is, ahogy az utakon közlekednek. Szóval az éremnek természetesen mindig két oldala van, fontos a “rossz” dolgokról is beszélni.

Na de akkor a végére jöjjön néhány konkrét (és pozitív) eset, ami velünk történt vagy szemtanúi voltunk. Több sztorit már annak idején a posztokba is beleírtunk, de néhányat azért itt is megemlítenék, hátha valaki nem olvasta.
Az érkezésünk másnapján nagyon éhesek voltunk az egész napos lakáskeresést követően és betértünk egy gyorsétterembe (Chick-fil-A), ahol a műszakvezető megkérdezte, hogy most járunk itt először? Majd ennek örömére meghívott minket. Egy gyorsétteremben!!!
Ilyen sztorink több is adódott azután: Atlantában voltunk egy munka miatt, ahol egy étteremben vacsoráztunk, amikor a mellettünk lévő asztalnál ülő pasi odajött hozzánk, hogy szeretné ő fizetni a számlánkat. Nem nagyon értettük a szitut, jó (rossz) magyar módra egyből arra gondoltunk, hogy valami átverés áldozatai vagyunk, vagy ilyesmi. Mikor megkérdeztük, hogy miért, azt mondta, hogy egyszerűen ettől jobb napja lenne és örülne, ha elfogadnánk.
Amikor 6 hetet töltöttünk Kaliforniában, akkor gyakran jártunk az egyik közeli étterembe vacsorázni, ahol nagyon hamar felismertek minket és az egyik srác mindig odajött az asztalunkhoz kicsit beszélgetni és az egyik alkalommal ő fizette az italunkat. (Sütiből is nagyobbat kaptunk! 😄 - de azt egy másik pincértől). Számos hasonló történetünk van.

De nem csak ilyen példákat tudunk említeni: az akcentusunk és a saját nyelvünk miatt is nagyon sokszor szólítanak meg minket. Nagyon gyakran kérdezik, honnan jöttünk, szeretünk-e itt élni, mióta vagyunk itt. Mindig hozzáteszik aztán, hogy “welcome, welcome”.
Aztán ott van a fogászaton Barbara, aki nemrég mondta, hogy nagyon kedvel minket és hogy szereti a jelenlétünket. 😀 Legutóbb mikor ott jártunk, megjegyeztem neki, hogy milyen szép a gyűrűje, erre nekem adta.
De az egyik asszisztensnő is minden alkalommal, amikor hozzá kerülök, érdeklődik, hogy megy az angol, szoktam-e tévét nézni angolul gyakorlásképpen. Én pedig mindig meglepődöm, hogy egyáltalán tudja ki vagyok. 😀

A közvetlenségüket talán jól példázza az is, hogy számtalan alkalommal szólítanak meg minket csak amiatt, hogy megkérdezzék Csibit, milyen a fényképezőgépe. Nagyon sok alkalmi beszélgetés keveredett már ebből.
De nem csak velünk persze, hanem egymás között is ilyenek. Mindig tátott szájjal nézem (pedig én sem megyek a szomszédba azért, hogy másokkal beszélgessek…), amikor vadidegen emberek simán szóba elegyednek egymással, akár egy szállodában, akár egy étteremben, vagy a parkban, de már a repülőn is láttuk, amikor vadidegen emberek ültek egymás mellett és a végén úgy szálltak le, mintha mindig is ismerték volna egymást.

Vagy van még egy jó kis sztori ide: egyszer a belvárosban voltunk, sétáltunk és Csibi közben pont az unokatesójával (Áron) beszélt telefonon. Éppen elhaladtunk egy falfestmény előtt és Csibi megmutatta Áronnak, hogy milyen jól néz ki.
Erre képzeljétek el, odajött hozzánk egy csaj, akiről kiderült, hogy ő maga a művész (anyukájával együtt készítenek falfestményeket). Elmondta, hogy mikor lesz kész ez a munkájuk, meg mesélt a többiről és hogy kövessük őt instán… Még Áron is mondta, hogy mennyire közvetlenek, hiszen ő meg ugye így fül- és szemtanúja volt az egésznek.
Ha gondoljátok, nézzétek meg, miket csinálnak és kövessétek Ti is, nagyon tehetséges a csajszi és az anyukája: @duarte_designs.

Engem meg - mintha csak éreznék, hogy mennyit küzdök az angollal - állandóan leszólítanak. Tuti, hogy ha Csibi csak egy percre is magamra hagy, akkor valaki hozzámszól és kérdez vagy mond valamit. 😄

Kiemelkedően negatív történetet mi nem tudunk szerencsére mesélni, mert nincs, vagy annyira elenyésző a számuk, hogy a sok jó mellett maximum csak azért tűnik fel, mert mindenki más annyira kedves.

Be kind!

---